Nyereményjáték







Szeretnéd megnyerni a képváltóban futó könyvek egyikét? Kattints a Csatlakozz és NYERJ gombra és iratkozz fel! NAPONTA sorsolunk! Rengeteg nyertes lesz!

Taylor Smith – Online könyves Stand

+2

1. A Bosszú parancsára

Fülszöveg

„Az igazság pokolian fáj. Csak ült és azt a három papírt bámulta, ami ott hevert előtte az asztalon. A szállodai szobájában volt és jó pár perc kellett ahhoz, hogy rávegye magát, nyissa ki a borítékot. Elvégre ezt szerette volna, nem? Hogy megtudja, lehetséges-e….

…És ott volt ő. A nő, akinek tekintete se nem fénylett, se nem bizakodott. A nő, akinek tekintetét fájdalmas köd rejtette el, a nő, aki harmincegy évvel ezelőtt született és akinek barna hosszú haja volt és halvány szeplők borították szép arcát. Enyhén szívformájú ajkai halvány mosolyt csaltak az arcára, de ugyanakkor pokoli fájdalmat okoztak a szívében, ahogy végigsimított a fényképen. És ahogy nézte a képet rájött, hogy a mondás nagyon is igaz. Az igazság fáj.”

Beleolvasás

„Felkészültek. Amennyire csak tudtak, felkészültek a menekülésre. Mikor meghallották, hogy nyílik a folyosó ajtaja, mindegyikük elfoglalta a saját helyét. Anne-Liz torkában dobogó szívvel állt a szoba azon falához, ami majd az ajtó mögé kerül, Colin és Jack pedig a két oldalsó falnak támaszkodott. Próbáltak lazák maradni, olyanoknak tűnni, mint akik már nagyon éhesek és várják az ennivalót. De idegesek voltak, zakatoló szívvel várták a lehetőséget a menekülésre. És imádkoztak, hogy legyen elég erejük nemcsak a támadáshoz, hanem a futáshoz is.

Szokásos nyikorgással nyílt az ajtó, a férfi, aki ezúttal nem viselt álarcot, három tányérral egyensúlyozva lépett be a büdös és sötét szobába, egy pillanatra megállt, hogy szokja a szeme a sötétséget. Fel sem tűnt, hogy a két fiú hirtelen ellökte magát a faltól, azt meg végképp nem vette észre, hogy a lány nincs sehol. Lehajolt, hogy letegye a három tányért, mikor egyszer csak két test súlya nehezedett rá és ledöntötte a lábáról. Kisebb dulakodás alakult ki közöttük, mire azonban sikerült volna felülkerekednie a két legyengült fiún, újabb súly nehezedett rá és lassan kezdte felfogni, hogy három ostoba kölyök lesz a veszte. A lány pokoli gyors volt annak ellenére, hogy napok, sőt hetek óta kínozták és megalázták. A keze gyorsan kutatta végig a fegyverért, de nem találta meg. Nem, mivel nem is volt nála, hiszen ostoba módon lerakta, mivel úgy sem tudta volna fogni azok miatt a hülye tányérok miatt.

Colin levette a nadrágja övét és jó erősen megkötözte a férfi kezeit, majd dühből és bosszúból arcon vágta. Nem volt nagy ütés, mivel a küzdelem minden erőt kivett belőle, de az elégtétel, amit érzett, elég volt ahhoz, hogy tudja, lesz elég ereje futni.
Futás! – kiáltotta, miután végzett, majd mindhárman megindultak a folyosó felé.
Anne-Liz elesett. Hármuk közül ő volt a legrosszabb állapotban, ráadásul a férfi, akinek a kezét megkötözték, nem hagyta magát és épp akkorát tudott lódítani a lábával, hogy a lányt elgáncsolja. Anne-Liz nagyot esett, megütötte a karját, fájdalmasan kiáltott fel. Colin megtorpant, ahogy Jack is. Kettejük közül azonban csak Colin volt az, aki vissza is fordult. Vagyis csak tette volna, ha Jack nem ragadja meg a kezénél fogva.
Elment az eszed!
Segítenünk kell neki! – kiáltotta Colin és kirántotta a karját, majd visszafutott a lányért.

Ekkorra már a megkötözött férfi kiszabadult és rávetette magát a már síró lányra. Colin hatalmas ordítással, lendületből nekirohant a férfinak, aki a váratlan lendülettől elvesztette az egyensúlyát. Ahogy esett, magával sodorta a lányt is, Anne-Liz beverte a vállát a falba, Colin pedig nekiesett az ágy lábának és beütötte a fejét. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét is, mert mikor újra kinyitotta a szemét, már Jack és Anne-Liz rángatták kifelé. A férfi a földön feküdt és nem mozdult.
Sikerült, gondolta és ez újabb erőt adott neki. Megfogta Anne-Liz kezét és együtt indultak el a folyosó végén lévő ajtó felé, majd lépcső következett felfelé. Fáradtak voltak, érezte, hogy a lány alig bírja tartani velük a lépést, de ő hitte, hogy lesz elég erejük kijutni. Amilyen szorosan csak tudta, fogta a lány a kezét és ha kellett húzta magával felfelé. Mikor felértek, újabb ajtó következett és remélték, hogy ezúttal a szabadság fénye fogja várni őket. Nem így volt, mert ami ott várt rájuk, az semmi volt ahhoz képest, amit eddig átéltek.

Az ajtó kinyílt, ők pedig kiléptek a szabad levegőre. A nap sütött, ragyogóan és melegséget árasztva, ők pedig felszabadultan szívtak nagyot a friss levegőből. Az erős fény bántotta a szemüket, ettől egy kicsit megtorpantak, kezüket a szemük elé tartva próbálták kitalálni, vajon merre is lehetnek. Gyenge, erőtlen és bizonytalan lépésekkel indultak el jobbra, ahol fák által takart kerítés vette körbe a területet, ahol fogvatartották őket. Nem tudták mi vár ott rájuk, de ha már idáig eljutottak, bíztak abban, hogy Isten nem hagyja őket cserben. Ez járt a fejükben akkor is, mikor meghallották a dörrenést. Anne-Liz felsikoltott, a fiúk pedig a földre vetették magukat. A következő pillanatban aztán felpattantak, majd futásnak indultak, Colin folyamatosan hátrafele nézett, a lányt figyelte, mennyire bírja az iramot.
Gyere! – kiáltotta, de Anne-Liz egyre messzebb került tőlük.
Aztán jött egy újabb dörrenés és a lány hirtelen megtorpant. Egyenesen Colin-ra meredt, majd térdre esett, végül pedig eldőlt a poros úton.
Ne! – ordította Colin és megállt. – Ne! – üvöltötte újra és vissza akart menni. Nem hagyhatja ott, megígérte neki, hogy kijutnak.
Colin! – Jack az utolsó pillanatban kapta el a karját. – Elment az eszed!
Vissza kell mennünk érte! Nem… – elbicsaklott a hangja, fel sem fogta, hogy őrjöngve sír. – nem… tud futni!
Lelőtte! – ordította szinte hisztérikus állapotban Jack is. – Meghalt!
Nem!

Colin kirántotta a karját és visszarohant, Jack nem tehetett mást, követte. Ostobaság, ezt ordította, de Colin csak futott visszafelé. Oda, ahol egy férfi jelent meg az ajtóban, kezében fegyverrel. Rájuk lőtt és fogalma sem volt, hogyan kerülhették el őket a golyók, hiszen semmi fedezékük nem volt. Újabb lövés és ő már szinte ösztönszerűen összehúzta magát. Mire utolérte Colin-t, a fiú már a lányt próbálta felemelni, ahogy a testét elmozdította a föld tiszta vér volt és úgy itta magába az öntudatlan lány testéből kiáramló vért, mint a sivatag az esővizet.
Colin! El kell mennünk!
Nem hagyhatjuk itt! Magunkkal kell vinnünk!
Ő már meghalt!
Nem!
De igen. – mondta Jack, ezúttal halkan és némi érzéssel a hangjában.

Másodpercek teltek el, Colin mégis úgy érezte órák kellettek ahhoz, hogy elengedje a lány élettelen kezét. Lassan hagyta, hogy kicsússzon a kezéből, hogy lehulljon a földre és érezte, ahogy a vékony ujjak hiánya végigszáguld a testén, hatalmas űrt hagyva maga után. Hagyta, hogy Jack elrángassa mellőle és magával vonszolja futás közben, de egyfolytában a lányt nézte. Anne-Liz meghalt. És ő ölte meg.”


2. A lojalitás nevében I.-II.

Fülszöveg

„Mi a lojalitás? Hűség. Hűség egy eszméhez, egy szokáshoz, vagy egy személyhez. Végtelenségig tartó kötődés valamihez vagy valakihez. És mi táplálhatja ezt az mérhetetlen ragaszkodást? Őszinte szerelem. Vagy érdek, melyet egyetlen tulajdonság táplál. A mohóság.
Hogy lesz a múltból jelen? Egy ártatlan hobbival és a legalapvetőbb emberi tulajdonsággal, a kíváncsisággal. És az igazság utáni csillapíthatatlan vággyal.
És mi lesz, ha ötvözzük a lojalitást, a mohóságot, a szerelmet, a kíváncsiságot és a vágyat, hogy igazságot szolgáltassunk? Egy lavina, mely mindent és mindenkit maga alá temet. Halál, melyet istent játszó emberek hirdetnek ártatlanok és kevésbé ártatlanok felett. De végül minden a felszínre kerül. Mert az igazság olyan, mint a nap vagy a hold. Hiszen a nap mindig kisüt és a hold mindig felragyog az esti égbolton. Az igazság pedig mindig kiderül.”

Beleolvasás

„Elsa Spencer háza olyan volt, mint a mesékben. De nem a tündérmesékben, hanem az olyan mesékben, melyeket arra használtak, hogy a rossz gyerekeket ijesztgessék. Mondjuk így napfényben egész kellemes látványt nyújtott, este viszont biztos elkerülte volna. Flora számára nem volt ismeretlen sem a Spencer ház, sem a tulajdonosa. Évekkel ezelőtt Jack egy riportot szeretett volna csinálni a nővel és akkor is ő volt az úgynevezett előre tolt helyőrség. Bár az is igaz, hogy gyakorlatilag a nullával volt egyenlő mindaz az információ, amit össze tudott gyűjteni a titokzatos lakóról. Akárhol kutakodott, csak üres lufikba ütközött. És talán ez volt az egyik oka annak, hogy Jack kezdett eltávolodni tőle. Bár az is lehet, hogy ezt csak ő kapcsolja össze.
Mindegy. A lényeg az, hogy Elsa Spencer szinte remeteként élt abban a nagy házban, ami a város déli határán állt és sűrű lombú fák vették körül, hogy még véletlenül se tudja senki lencsevégre kapni a lakóját. Vagy a lakókat, mert ugyebár az sem volt teljesen tiszta, hogy hányan is éltek az angol stílusú udvarházra emlékeztető épületben, melyet féltve őriztek a hatalmas fák. Szinte lehetetlenség volt belátni, ahogy lehetetlenség volt bejutni is.
Flora megbűvölten ült az autóban és bámulta a hatalmas kovácsoltvas kapukat, melyek egy-egy betonoszlopban végződtek. És ha esetleg a kapuk nem lettek volna elég tekintélyt parancsolók, úgy az oszlopok már valószínűleg elérték a kellő hatást az ég felé nyúló hosszú csúcsaikkal. Hirtelen az Átok című film jutott eszébe, amit még évekkel ezelőtt látott Jackkel a tévében. Rémisztő volt, benne már akkor megfagyott a vér, mikor még csak ott tartottak, hogy a páciensek megérkeztek a kastélyhoz.
Ez… olyan, mint az Átokban.
Don meglepetten fordult a nő felé, nem gondolta volna róla, hogy ilyen filmeket néz. Ahogy sok minden mást sem gondolt volna róla, na, nem mintha gondolt volna a nőre. Legalábbis annyit nem, hogy eszébe jusson vele kapcsolatban egy olyan egyszerű kérdés, hogy mit szeret nézni. A parkban történtek után mintha egy kicsit simulékonyabbak lettek volna, bár az is igaz, hogy azóta nem nagyon találkoztak.
Nem gondoltam, hogy ilyen filmeket néz.
Miért, egy nő csak csöpögős filmeket nézhet?
Nem. Csak maga – tette hozzá halkabban Don, miközben kiszállt az autóból.
Seggfej – dünnyögte Flora, majd ő is kiszállt az autóból. – Miért szállt ki?
Zárva a kapu. Vagy azt gondolta, hogy keresztülhajtok rajta, mint a filmekben a macsó zsaruk?
Ahhoz maga nem elég macsó.
Milyen kedves – morogta Don, ennyit a simulékonyságról, gondolta, majd a ház felé intett. – Eddig és nem tovább. Nem tudunk bemenni, nincs engedélyünk rá.
Azt akarja mondani, hogy… még semmit sem csináltak itt?
De, csináltunk. Kijöttünk és felvettük a bejelentést.
De akkor mégis mit várnak tőlem?!
Hogy kinyíljanak a kapuk.
Nem értem. Mégis mióta várnak arra, hogy bejussanak?
Négy vagy öt hónapja.
Mi?! – nézett elkerekedett szemekkel a férfira Flora. – Azok a nyomok már nem is léteznek!
A remény hal meg utoljára – vigyorgott Don – Szóval…, lenne szíves tenni a dolgát?
Remek, gondolta Flora és a kaputelefonhoz lépett. Egy halott ügybe kellene életet lehelnie. Mégis, mit gondoltak, mi ő?! Varázsló?!
Hosszas várakozás következett, Flora már nem is számolta a perceket, míg arra várt, hogy valaki felvegye a telefont. Ahogy ott állt a rácsos kapu előtt és a hosszú, murvás utat figyelte, ami a ház bejáratáig vezetett, hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha már járt volna itt, ami elég nagy marhaság, hiszen soha életében nem járt ezen a környéken. Állt már ő itt, a hatalmas kapuk előtt, csak akkor még nem voltak csúcsaik, melyek úgy néztek ki, mintha az eget akarnák kiszúrni.
Azt hiszem ez ennyi volt – mondta és elfordult a kaputól, ám abban a pillanatban kattant a vonal és mindketten összerázkódtak a síron túli, rekedtes férfihangtól.
Mit akarnak?
Flora döbbenten nézett a férfira, aki viszont sűrűn hadonászva jelezte, hogy talán lépjen oda a beszélőhöz és válaszoljon. Végül reszkető hangon szólt a nem túl barátságosan feltett kérdésre.
Jó napot, a nevem Flora Stein és a rendőrség sajt…
Menjenek el! – szakította félbe durván a férfi.
Kérem, csak néhány szót szeretnénk váltani Mrs. Spencerrel és megnézni a helyszínt, ahol…
Mrs. Spencer már elmondta a véleményét az üggyel kapcsolatban. Kérem, távozzanak!
Ezzel tisztában vagyunk, de…
Mrs. Spencer visszavonta a feljelentést, így nincs joguk bejönni.
Nincs tudomásunk a feljelentés visszavonásáról – felelte Flora, miután Don jelezte, hogy ez az állítás nem állja meg a helyét.
A vonal elhallgatott, Flora pedig már kezdte azt hinni, hogy a beszélgetésnek vége, de némi hallgatás után, a vonal másik végén lévő síron túli hang újra felhangzott.
Távozzanak!
Nézze, – szólt bele a telefonba kicsit ingerültebben Flora. – tisztában vagyok Mrs. Spencer jogaival. De a hölgynek is tisztában kell lennie a kötelezettségeivel. Mivel hivatalos úton nem értesítették a rendőrséget a feljelentés visszavonásáról, a munka elvégzésének megtagadása és a munka elvégzésének akadályozása szabálysértés. És ez alól még Mrs. Spencer sem kivétel!
Don a döbbenettől teljesen leblokkolt. Csak hallgatta, ahogy a nő gyakorlatilag megfenyegeti a hang tulajdonosát és rajta keresztül Elsa Spencert. Egy pillanatig elismeréssel a tekintetében nézett a nőre, aztán rájött, hogy ez így talán mégsem olyan jó. Megfenyegetni egy felsőbbosztálybelit elég kockázatos. És ha jól sejti, Flora Stein alatt már így is eléggé ingott a talaj.
Mit művel?! – kérdezte fojtott hangon, miközben lefogta a kaputelefon mikrofonját. Nem mintha bármit is segített volna.
Teszem, amire megkért – felelte száraz, érzelemmentes hangon Flora, majd visszafordult a telefon felé és lelökte a férfi kezét. – Nos? Hajlandó beengedni minket vagy megvárja, míg paranccsal térünk vissza?
Úgy gondolom Mrs. Stein nincs tisztában a szavai súlyosságával – hangzott fel egy idős, kicsit megkopott női hang a telefonban.
Don és Flora meglepetten összenéztek, mikor tudatosult bennük, hogy maga Elsa Spencer tisztelte meg őket a hangjával.
Nem vagyok férjnél – felelte sértett hangon Flora, majd folytatta fittyet hányva az illemre.
Egyébként is. Nem ezt várják tőle? Hogy a kapuk kinyíljanak? Ő megteszi, amiért jött, Don Faraday meg úgy írja le a jelentésébe, ahogy akarja.
Higgye el, Mrs. Spencer, tökéletesen tisztában vagyok a szavaim súlyosságával. És remélem maga is tisztában van a tetteivel. Tehát vagy kinyitja a kaput és beenged minket, hogy feltegyük a kérdéseinket és végezhessük a dolgunkat, vagy paranccsal jövünk vissza. És garantálom, hogy az összes létező sajtó itt lesz a nyomunkban.
Elment az esze?! – lépett oda hozzá Don és elrántotta a nő kezét a gombról.
Be akar jutni, vagy nem? Mégis mit gondolt, hogy fogom csinálni?! Meghívom egy csésze teára?!
Ha azt akartam volna, hogy megfenyegesse, nem hívtam volna ide! Megtettem volna saját magam! A diplomáciai érzékére volt szükségünk, nem pedig…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert a telefon hirtelen felbúgott és lassan kezdett elválni egymástól a két kapuszárny. Flora elégedetten húzta ki magát és öntelt mosollyal az arcán sétált vissza a kocsihoz. Don csak a fejét rázta és úgy érezte, nagyon-nagyon sokba fog ez még neki kerülni.
Nem értem, mi a baja. Be akart jutni és tessék, – intett a kinyíló kapu felé a nő, mikor megunta a férfi aggályoskodását. – elértem.
Megfenyegette.
Ez nem igaz. Ha ismerné a jogszabályokat, akkor tudná, hogy teljesen jogszerűen jártam el.
Képzelje, tisztában vagyok a jogszabályokkal. És ha akartuk volna, akkor mi is meg tudtuk volna fenyegetni. Ehhez nem kellett volna maga. A diplomáciai érzékére volt szükségünk, nem az újságírói vénájára.
Akkor is jogszerűen jártam el – felelte határozott Flora.
Tudom, hogy jogszerűen járt el. De Elsa Spencer…
Elsa Spencer ugyanolyan állampolgár, mint maga vagy én. Ami azt jelenti, hogy nemcsak jogai vannak, hanem kötelezettségei is.
Maga tényleg nem tudja, hogy ki az az Elsa Spencer, igaz?
Hogyne tudnám. De azért, mert nemesi sarj, még nem áll törvényen felül. Azok az idők elmúltak. Ez a huszonegyedik század, ha nem tudná.
Hallotta már azt a kifejezést, hogy egyenlők közt is egyenlőbb?
Képzelje hallottam.
Örüljön, hogyha lesz még állása, mire visszaérünk.
Örüljön maga. Legalább lesz egy jó napja. Megszabadul tőlem – tette hozzá gúnyos hangon, mikor látta a férfi értetlenségét.
Inkább menjünk – dünnyögte Don, majd behajtott a kapun és egészen a lépcsőig hajtott. – Mit csinál? – kérdezte, mikor látta, hogy a nő nem mozdul.
Megvárom a kocsiban.
Még mit nem. Szedje szépen össze magát és szálljon ki! Velem jön!
Én ugyan nem! – felelte ugyanabban a stílusban is Flora. – Az én feladatom az volt, hogy a kapuk kinyíljanak. A többi a maga asztala.
Szóval a balhét vigyem el egyedül, mi?
Valahogy úgy – vigyorgott pimaszul a férfira Flora és örömmel konstatálta, hogy ez idegesíti a férfit.
Na, azt már nem. Szépen összeszedi a táskáját és bejön velem.
Nem vagyok nyomozó.
Akkor is jön – felelte dacosan Don, majd kikapta a nő öléből a táskáját és kiszállt az autóból.
Faraday! – kiáltott Flora, majd kipattant az autóból. De ahogy kiszállt, kénytelen volt visszafogni magát, mert a hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtó kinyílt és ő a döbbenettől nem tudott még csak megmozdulni sem.
Csak állt és bámulta az ajtóban megjelenő fekete szmokingos férfit, akinek szinte ragyogott fehér ingje a napfényben. Mintha a múltba mentek volna vissza. A korba, amikor ilyen férfiak rendezték az uradalom minden problémáját, irányították a szolgálókat és szolgálták az uraikat, asszonyaikat. A férfi haja hófehér volt, merev, érzelemmentes arca pedig már igencsak megráncosodott, öreg kezeit hófehér kesztyű takarta el. Flora megbabonázva lépkedett felfelé a lépcsőn és megint azt a furcsa érzést próbálta elkergetni magától, hogy ő nem először látja azt a faajtót és nem először lépked felfelé azokon a márványlépcsőkön. És nem először látja a férfit sem az ajtóban.
Don a nő kezébe nyomta a táskáját, aki zavartan kapott utána, mert majdnem leesett. Egy pillanatra ugyan megakadt Flora különös tekintetén, de nem foglalkozott vele. Bosszantotta a jelenléte és az, hogy folyton visszatüzelt a szavaira. És bosszantotta az a feszültség is, amit a testében gerjesztett. De nem tehetett mást, úgy tűnt nélküle csak az ajtóig jutna. Elővette az igazolványát és a férfi felé nyújtotta, aki átvette, ránézett, majd azonnal vissza is adta és félreállt az ajtóból, hogy be tudjanak lépni.
Jöjjenek be!
Az idős komornyik érzelemmentes, színtelen hangon beszélt és még csak rájuk sem nézett. Összenéztek, mielőtt beléptek volna, Florát szabályosan kirázta a hideg a helytől. Pedig nagyon szép volt az előtér, de a kristálycsillár, mely ontotta magából a ragyogó fényt, a régi, tizenkilencedik századi bútorok, melyeken még csak meg sem látszott az eltelt idő, a márványpadló, mely tükörsima volt, mind kevés volt ahhoz, hogy akárcsak egy csepp melegséget is árasszon magából. Rideg volt, mint maga a komornyik. Vagy akár Elsa Spencer.
Köszönjük, hogy Mrs. Spencer fogad minket… – kezdte Don, de a férfi hideg hangja félbeszakította.
Mrs. Spencer fogadja. De csak magát – fordult Flora felé az idős férfi, hangja kemény volt, rideg és túlzottan határozott, a fejét felfelé tartotta, mintha nem is egyenragúként bánt volna velük.
Hogyan?! – tették fel a zavart kérdést egyszerre.
Mrs. Spencer kizárólag a hölggyel hajlandó beszélni.
Elnézést, de én nem vagyok…
Ms. Stein nem rendőr, így nincs joga eljárni az ügyben. Mrs. Spencer kénytelen lesz velem beérni – felelte határozottan Don és lépett egyet a férfi felé.
Ez esetben távozzanak! – felelte a férfi, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta azt.
Don halkan, dühösen szitkozódott, Flora tanácstalanul figyelte, ahogy beletúr sötét hajába. Milyen vonzó, gondolta magában, majd gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem is értette, miért pont most kellett ezt észrevennie.
Rendben – felelte végül Don, majd a nőhöz lépett, megfogta a karját és kicsit távolabb húzta a komornyiktól.
Mit művel?!
Nincs más mód, magának kell mennie.
Elment az esze?! Én ehhez nem értek!
Látja ebben egyetértünk, de úgy tűnik az út csak maga előtt nyílt meg.
Ez nem az én dolgom.
Ezúttal igen.
Maga a nyomozó, maga tudja, mit akar tőle kérdezni, úgyhogy…
Mivel azonban nincs esélyem bejutni, így kénytelen lesz maga boldogulni.
Ez marhaság!
Vegye már észre, hogy nincs más mód! Nekem se tetszik, de ez van – sziszegte Don és az öreg inas felé intett, aki továbbra is ugyanazzal az egyenes, határozott tartással állt az ajtóban és várta a fejleményeket.
Kizárt. Én válaszolok a kérdésekre és nem felteszem azokat.
Ha jól tudom újságíró volt azelőtt. Ez ugyanaz csak itt én mondom meg, mit kérdezzen.
Lehetetlen – tiltakozott továbbra is Flora, de egyre kisebb eséllyel.
Nincs más választása.
Flora kétségbeesetten forgatta a fejét, próbált kiutat találni ebből a lehetetlen helyzetből, de akárhogy igyekezett, nem sikerült. Végül kénytelen volt belátni, hogy sajnos a férfinak van igaza.
Mrs. Spencer várja – hallotta az idős inas érzékelten hangját és látta, ahogy a sötét folyosó felé int. – Tiszteletlenség megváratni.
Donra nézett és meglepő módon a tekintete bizalmat sugárzott. Ez lehetetlen, gondolta újra, de nem volt, mit tenni.
Adja ide a füzetét!
A férfi elővette a hátsó zsebéből a noteszét, majd a nő kezébe nyomta, aki egy hosszú számsort firkált az egyik lapra.
Ez mi?
A telefonszámom. Van egy fülesem. Hívjon fel és súgja a fülembe a hülye kérdéseit.
Látja. Sejtettem, hogy van esze – vigyorodott el Don.
Nagyon vicces – dünnyögte Flora, majd berakta a fülest a fülébe, mosolyt erőltetett az arcára és az inashoz lépett. – Mehetünk.
Mikor elindultak, még visszanézett a férfira, aki felmutatott hüvelykujjal bíztatta. Egészen addig nézett visszafelé, míg el nem tűntek egy ajtó mögött, mely jobbra volt az előtértől. Egy hosszú és félhomályos folyosóra jutottak, a falakat drapéria védte, a vastag szőnyeg pedig elnyelte lépteik zaját. Ahogy haladtak, kezdett az az érzése lenni, mintha visszafele mennének az időben. Pedig Elsa Spencer nem is a XIX. században élt.
A sok műtárgy, mely végig a folyosó mentén sorakozott, azt sugallta, a ház tulajdonosa szerette a régi időket. Na, és hogy bizonyára sok pénze volt. Flora kíváncsian figyelte a díszleteket, melyek a folyosó egyik oldalát borították. Festmények, vázák és szobrok. Mind olyan alkotás, mely rettenetesen sokat ért. Felmerült benne a kérdés, ha tényleg betörtek ebbe a házba, akkor vajon ezeket miért nem vitték el?
A folyosó végén egy újabb ajtó következett, ami a ház egyik újabb szárnyához vezetett. Furcsa, mert kívülről egyáltalán nem úgy tűnt, mintha ilyen széles lett volna a ház. Nem mintha a fától látni lehetett volna a teljes épületet. Az újabb folyosó – ami lényegesen rövidebb volt, mint az előző – végén egy íves lépcső vezetett felfelé, melyet vörös, vastag szőnyeg borított, a korlát fából készült és látszott, frissen volt kezelve. A falakat festmények díszítették és bár itt már erősebb volt a világítás, mégsem tudta kivenni, hogy mi vagy ki lehet rajtuk. Ez a ház tényleg olyan, mint abban a filmben, gondolta és érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg.
Itt van? – suttogta és remélte, hogy a férfi nem hagyja cserben.
Maga szerint hol lennék? – kérdezett vissza Don szarkasztikusan.
Látta az Átok című filmet?
Igen, miért?
Ez a ház tényleg olyan, mint a filmben. Az előbb egy hosszú folyosón mentünk végig és bár egyetlen portré sem volt a falon, mégis úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Már csak a röpködő szellemek hiányoznak.
Az idős inas hangosan megköszörülte a torkát, mire Flora elhallgatott. Szégyellte magát, de nem tehetett róla. Tényleg úgy érezte, hogy figyelik. És bár tudta, hogy illetlenség, amit csinál, muszáj volt kibeszélnie magából az érzéseit, különben lehet, hogy megfutamodott volna.
Rengeteg régiség és műalkotás van itt. Festmények, szobrok, csupa antikvitás. Maga szerint ezeket akarták elvinni?
Nem tudom. Gondolja, hogy mind eredeti?
Biztosan. Most egy lépcsőn megyünk felfelé, a falakon festmények, de nem igazán látni, hogy mi van rajtuk.
Talán családi portrék.
Mégis kinek van ennyi felmenője?!
Egy nagy, sok évezredes múltra visszatekintő, nemesi családnak.
Én még sosem hallottam a Spencer klánról. Na, és maga?!
Újabb hangos köszörülés, Flora pedig felsóhajtott. Arra gondolt, talán bocsánatot kellene kérnie, de felesleges lett volna, hiszen lehet, hogy néhány perccel később ugyanúgy suttogott volna, mint az előbb. Egyszerűen nem tudta magában tartani az érzéseit.
Ahogy felértek az emeletre, az idős férfi balra fordult, ő pedig engedelmesen követte. Újabb folyosó következett, de itt legalább már voltak ajtók és ablakok. A hatalmas kazettás ablakok a parkra néztek és bár nem sok ideje volt bámészkodni, azért azt még így is látta, hogy gyönyörű. Rengeteg virág, fa és szökőkút díszítette a parkot. Ez a rész egyébként sokkal barátságosabbnak tűnt, mint az előző. Aranyozott ajtókeretek, súlyos, vastag anyagból készült függönyök az ablakokon két oldalt, de a nap besütött és talán emiatt érezte, hogy ez a része a háznak egy kicsit barátságosabb.
Mintha egy kisebbfajta múzeum folyosóin jártak volna és már épp elmondta volna az érzéseit ezzel kapcsolatban a férfinak, mikor végre megálltak. Az ajtófélfa itt is arannyal volt körbefuttatva, ahogy a kilincs is. De persze nem színarany. A komornyik félreállt és intett, hogy lépjen be. Flora zavartan elmosolyodott, majd lenyomta a kilincset és belépett. Igazából fogalma sem volt, mire számított, talán leginkább egy szobára, ami régi, antik bútorokkal van berendezve és az egyik fotelban ott ül maga a ház asszonya. De, ahova belépett az nem szoba volt. Hanem maga a paradicsom.
Flora?
A hirtelen beállt csend megijesztette Dont. Amúgy sem volt túl kellemes odalent ácsorogni a hatalmas előtérben egyedül. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy addig míg Flora odaér és felteszi a kérdéseket, talán körülnézhetne odalent, de végül nem kockáztatott. Így viszont nem tudott mást tenni, mint nekitámaszkodni a falnak és várni.
A nő hallgatása rettenetesen zavarta, jobb volt úgy ácsorogni tétlenül, hogy közben hallotta a hangját a telefonban, mint így, hogy a vonal néma volt. Zavaró volt és egyre jobban aggódott, mikor a csend még mélyebb lett. És mikor már a harmadik felszólításra sem reagált, akaratlanul is a film jutott eszébe és az, hogy amíg ő itt áll, addig Flora épp elveszíti a fejét. Keze ösztönösen a fegyverére csúszott és elindult a nő után, bár csak annyit tudott, hogy a jobb oldali ajtó mögött tűntek el. Már épp lenyomta a kilincset, mikor meghallotta Flora nehezen elsuttogott szavait.
Ez… gyönyörű – suttogta kissé nehézkesen Flora és kis túlzással tátott szájjal bámulta a helyet, ahova belépett.
Ezt ne csinálja még egyszer – válaszolta dühösen Don és megkönnyebbülten felsóhajtott, a torkában zakatoló szíve pedig egy kicsit megnyugodott.
Micsodát? – kérdezte értetlenül a nő.
Hogy felhoz egy ostoba filmet, utána pedig elhallgat.
Bocsánat – felelte zavartan Flora. – De, ha maga itt lenne, ugyanezt tette volna.
Valósággá vált a film? – kérdezte kissé ironikusan Don.
Dehogy – rázta meg a fejét Flora, mintha a férfi látná. – De ez olyan, mintha egy álomban lennék. Ez nem egy szoba, ez egy… kert. Vagy inkább üvegház. Nem tudom…
Télikert esetleg? Az ilyen típusú udvarházakhoz általában tartozik ilyen szoba. Bár nem az emeleten.
Igaza van. Télikert.
Meglepte a férfi tájékozottsága, valóban az ilyen angol stílusú épületekhez általában télikert is tartozott. De nem az emeleten, sokkal inkább a terasz mellett vagy egy hátsórészhez tartozó szobából nyíltak. Itt viszont az emeleten volt. A teteje csupa üveg volt, ontotta a fényt és a nap melegét. A kertben temérdek egzotikus virág, melyeket ő egyáltalán nem ismert.
Flora képtelen volt folytatni. Ahogy beljebb lépett, meglátott egy kis fehér, kovácsoltvas asztalkát két székkel, az asztalon kézzel festett porcelán teáscsészék, pontosan kettő, és egy kis kínálótálon apró teasütemények. Az idős hölgy, aki az asztalkánál ült, épp kortyolt egyet a teából. A kisujját eltartotta, mint egy nemesi előkelőség és a nő kezdte úgy érezni, mintha tényleg visszarepült volna az időben. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy pukkedlizik egyet, hiszen úgy szokás a ház úrnője előtt megjelenni, bár ő nem szolgáló volt, hanem vendég. Egy vendég, aki nem kosztümöt visel, hanem egy halvány pezsgőszínű, abroncsos, fűzős ruhát. A haja pedig nem egy csattal van feltűzve a tarkójára, hanem hosszú loknikban lóg meztelen vállára. Szinte érezte, ahogy a fűző kiszorítja belőle a levegőt.
Jó napot! – köszönt bátortalanul, miközben próbált megküzdeni a képzeletbeli fűző szorításával.
Az újabb sóhajra és dühös dünnyögésre összerázkódott, de legalább visszarángatta a valóságba. Az ősz hajú asszony először nem reagált, csak ült és a süteményestál széléről söpört le egy morzsát. Flora arra gondolt, hogy talán a komornyikra vár, de hátrafordulva senkit nem látott, csak a csukott ajtót.
Mrs. Spencer, Flora Stein vagyok a…
Már bemutatkozott a kaputelefonban – hallotta az idős nő hangját, ami meglepően fiatalos volt.
Elsa Spencer tényleg olyan volt, mint egy tizennyolcadik századi előkelőség, annyi volt csak a különbség, hogy a ruházata már huszonegyedik századi volt. Mikor felállt, Flora meglepetten tapasztalta, hogy legalább két fejjel magasabb nála, kecses, hosszú nyakát szabadon hagyta a ruha és a magas kontyba kötött, hófehér haja. Vékony, arisztokratikus testén tökéletesen állt a vászonanyagból készült, egyenes szabású szoknya és a fodros, füstszürke színű blúz. Ahogy azonban végre megpillanthatta teljes valójában, jéghideg fuvallat futott végig a gerincén és döbbenten lépett egyet hátra. Mert olyan volt, mintha tükörbe nézett volna. Egy tükörbe, mely képes volt megmutatni a jövőt.”


3. Egyetlen

Fülszöveg

Meg kellett tennie. Semmi más nem kényszerítette rá, mint a saját bosszúja. Aznap este életének egyik legnehezebb döntése elé állították és tudta, ha hibázik, óriási kockázatot vállal. Csakhogy ott volt a másik oldal, ami hihetetlen módon még mindig többet jelentett számára, mint szerelme brutális halálának megbosszulása. Tudta, milyen elveszíteni mindazt, ami az életet jelenti és soha, semmilyen körülmények között nem akart fájdalmat okozni annak az embernek, aki a fényt jelentette abban a sötét világban, ahova került.
Megtette. Lelkét éles kések szabdalták apró darabokra, szívének minden egyes dobbanása elviselhetetlen fájdalmat okozott. De megtette.
Az egész nem tartott sokáig, megtanulta, hogy a meglepetés ereje hatalmas előnyhöz juttathatja. És ez ezúttal sem volt másképp, a férfi meglepetten tántorodott hátra a váratlan támadástól, a lövéstől pedig elvesztette az eszméletét. Ott hevert előtte, magatehetetlenül, mint egy leigázott vad. Mégsem érezte a győzelem ízét, nem érezte azt a kielégülést, amit az eddig elkövetett gyilkosságok okoztak benne. Felemelte a fegyvert és a magatehetetlen férfira fogta. Mikor meghúzta a ravaszt tudta, hogy a játék lassan a végéhez ér. Mert ezúttal hibázott.”

Beleolvasás

„Nick lefekvéshez készült, a gyógyszerektől elfáradt, a nővel való találkozás pedig megviselte. Rájött, hogy jobban hiányzik, mint gondolta, vagy érezte. El akart menni hozzá, de végül mégsem indult neki. Már csak azért sem, mert egyfolytában csengett a telefonja, hol a szülei, hol pedig a húga kereste és érdeklődött a hogyléte felől. Egész elfáradt az állandó győzködéstől, hogy remekül van és már nem is fáj annyira a karja. Nagy nehezen lerázta őket, kissé terhesnek érezte a családja gondoskodását. Csendet akart, nyugalmat, de leginkább Veronica-t szerette volna.
Épp lekapcsolta a tévét, mikor kopogtattak. Senkit sem várt és az előzőekből tanulva óvatosan közelítette meg az ajtót. Kibiztosította a fegyverét és szinte felrántott az ajtót. Nem tudta eldönteni, melyikük lepődött meg jobban. Veronica, vagy ő.
Egy pillanatig némán bámulták egymást, aztán a nő egy szó nélkül belépett az ajtón, megvárta, míg becsukja és csak utána fordult felé. Gondosan összerakott mondatai, csak úgy, mint az első alkalommal, mikor itt járt, köddé váltak és már nem akart beszélni. Nem akarta a szavakat, csak az érzéseket. A férfit akarta, a szenvedélyt és vágyat, a gondolatok és érzelmek nélküli érintkezést. Az erőt és a tudatlanságot szerette volna, a lebegést a vágy tengerén, még egyszer utoljára.
Megcsókolta. Beleadta minden fájdalmát, keserűségét, benne volt a kétségbeesés, düh, keserűség és a búcsú. Nick hagyta, hogy a nő szenvedélye magával sodorja, felkapta és a hálószobába vitte. A nőből áradó erő, feszültség és vad vágy magával ragadta, egyszerűen megőrjítette, ahogy kezei végigszántották a testét. Beleborzongott a csókjaiba, az érintésébe, érezte a sós könnyeket az arcán, a végső búcsút érezte minden mozdulatában.
Nem akarta ezt a szenvedélyt, valami sokkal mélyebbet és fontosabbat akart. Meg akarta mutatni, hogy mit érez, hogy mit jelent neki, hogy mit is érez valójában. Hogy, amit tett, vagy mondott, az ostobaság volt, egy hazugság. Ellenállt a testében száguldó kínzó vágynak, a nőből áradó szenvedélynek és vibrálásnak. Gyengéden lefektette az ágyra és ezúttal nem hagyta, hogy a nő türelmetlensége elvegye a tartását és erejét. Lassan haladt, minden gomb egy csók, minden érintés egy nyugtató sóhaj volt.
Úgy érezte álmodik. A gyengédség, az ajkak lassú, érzéki kényeztetése, a ruhák halk suhanása, ahogy a testükről a földre kerülnek, a sóhajok, melyek megnyugtatták háborgó lelkét és lecsillapították a vágyat, a szenvedélyt, mely a lelkében tombolt. A csók édes volt és kínzó, mégsem fájt, mégsem érezte úgy, hogy a teste szétrobban, ha nem kap belőle többet és többet. A kényszer, hogy magában érezze, mintha átalakult volna és hirtelen megnyugodott. Lassan átragadt rá a férfi gyengédsége, a mozdulatai lelassultak, átalakultak, élvezte a férfi testének vonulatát, minden izmot végigsimított, ajka édesen válaszolt a férfi érintésére.
Megízlelte, mindennél jobban érezte testének ízét, ismerte már minden porcikáját mégis olyan volt, mintha újra és újra felfedezné őket.
Nézz rám – súgta és a nő megtette, amire kérte.
Tengerkék szeme ragyogott a vágy ködén át, az érzések ott tükröződtek benne és most már biztosan tudta. Már nem csak a testük egyesült, hanem a lelkük és a szívük is.
Kábán ébredt, úgy érezte, mintha egész éjjel ivott volna. A nap már halványan besütött a szobába, vékony csíkot rajzolt a halványszürke takaróra. Nick békésen aludt mellette, a vállán még élesen látszott a sérülés helye. Eszébe jutott Shephard telefonja, az érzés, mely teljesen lebénította. Felé nyúlt, szerette volna végigsimítani az arcát, de akkor nem tudott volna elmenni. Pedig neki most el kell mennie. Végleg, örökre.”


4. Érted jöttem

Fülszöveg

„Emma visszament a kocsihoz, beült, a keze reszketett, ahogy felkapcsolta a belső világítást. Újra elolvasta a papírt, szívét jeges félelem szorította össze. A félelem ragacsossá tette a bőrét, keze hideg volt, pedig odakint legalább huszonöt fok volt. Könnyek borították az arcát, nem tudta mikor kezdett el sírni, csak arra figyelt fel, hogy a hideg csepp végig kúszik az arcán. A kormányra borult és most már zokogott.”

Vajon fel lehet épülni egy súlyos traumából? Igen. Nehéz a gyógyuláshoz vezető út? Igen. De megfelelő helyen, a megfelelő emberekkel, lépésről-lépésre haladva a sebek begyógyulnak és az, ami történt, szép lassan a feledés homályába merül. Az ember óvatlanná válik és figyelmetlenné. Elhiszi, hogy a múlt már soha nem tér vissza. Pedig visszatér. És elvesz mindent, ami fontos.

Beleolvasás

„Megmutatott neki mindent. A marhákat, a lovakat, a birkákat, mindent. Gyönyörű helyekre vitte el, távol a farmtól, ahol csak a természet van. Lementek a tóra, figyelték, ahogy a lányok fürdenek, aztán tovább mentek és jóval távolabb, ahonnan a ház már csak egy apró pontnak tűnt megálltak, lefeküdtek a fűbe és az eget nézték. Figyelték a felbukkanó felhőket, hogyan úsznak tova az ég tengerén, különböző alakokat formáztak belőlük és nevettek. Mintha egy mesében lett volna, gondolta Emma, vagy egy regényben. Minden olyan tökéletes és nyugodt volt.
A nap már lemenőben volt, mikor visszaértek a farmra. A ház környéke csendes volt, csak a férfiak és Jasmine voltak odakint, rendezték az állatokat, etették őket, rendbe tették a karámokat, az ólakat. Ryan lesegítette a lóról, aztán együtt bevezették a pajtába. Segített lecsutakolni, pontosan követve a férfi utasításait, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a kezében lévő slagot egyenesen Ryanre irányította. Játszottak, mint a gyerekek, ám ez a játék korántsem volt olyan ártatlan, lelkük gyermekként reagált, testük azonban nem. Ryan lebírta, elkapta a derekát és magával rántotta a földre. Egy pillanatra megállt körülöttük minden, a férfi rajta feküdt, jó érzés volt érezni férfias, erős testét, az illatát, izmainak vibrálását. Ahogy ajkuk összeért benne is fellobbant valami, valami megpattant és felszította a lelkében pislákoló tüzet. Forró, vágyakozó csókban forrt össze ajkuk, Emma megérezte a férfi testéből áradó energiát és vibrálást, megérezte az elfojtott vágyakozást, és tudta, érezte, hogy az ő teste is robbanásra kész. Agya azonban egy pillanatnyi kihagyás után bekapcsolt, a pánik lassan eluralkodott a testén, és ami az előbb forró, fokozó előjátéknak indult az most már veszélyes, és félelmet keltő támadássá változott. Egyre nehezebben kapott levegőt, zihált és legszívesebben sikoltott volna, ám nem jött ki hang a torkán. Próbált mozdulni, először gyenge mozdulatai egyre erősebbé és határozottabbá váltak. Elkezdett küzdeni az életéért.
Ryan képtelen volt figyelni a jelekre. Egy pillanat elég volt arra, hogy elveszítse a fejét, hogy képtelen legyen tovább visszafogni a benne forrongó tüzet. Az együtt töltött délután és a pár perccel ezelőtti játék felkorbácsolták benne a szenvedélyt, elvették tőle a türelmesség képességét. És ahogy megérezte a lány forró, érzéki ajkait, kecses és izmos testét a sajátja alatt, felszínre tört belőle minden. Aztán hideget érzett, jéghideg fuvallatot, majd egy érintést, mely fagyos volt. Emma kezének érintése olyan gyorsan űzte el belőle a türelmetlen vágyat, mint ahogy feltámadt benne. Kinyitotta a szemét és tekintete a lány rémült tekintetével találkozott. Nem volt tiszta a látása, szemei homályosak voltak, de a félelem ott volt benne.
Istenem…, Emma. Sajnálom – mondta bűntudattal a hangjában, felugrott és magával húzta a nőt is.
Ryan…
Nem. Az én hibám. Nem akartalak leteperni, esküszöm nem akartam, tudom, hogy időre van szükséged, de… – zavartan dörzsölte meg az arcát, ekkor megérezte a nő hideg kezét a sajátján.
Ryan – Emma elhúzta a kezét és megérintette az arcát. – Nem a te hibád – mondta halkan, sírással küszködve. – Nekem…, ez most még nem megy. Pedig… – sóhajtott – kívánlak. De itt – mutatott a mellkasára – itt valami nem engedi és…
Tudom…, megértem…, vagyis nem egészen, de…
Haragszol rám.
Miért tenném?
Nem akarom, hogy azt hidd, csak játszom veled.
Hidd el, én sok mindent gondolok, de ezt az egyet nem.
Emma mondani akart még valamit, de inkább lenyelte. A férfihoz bújt, és azért imádkozott, hogy ez a szorító és rabul ejtő félelem egyszer elmúljon.”


5. Karácsonyi ajándék

Fülszöveg

Sokszor gondolunk arra, hogy az, amit hallunk vagy olvasunk, igazából meg sem történt. Egészen addig hisszük ezt, míg meg nem történik velünk az, amiről hallottunk vagy olvastunk.
Thell Asherton sosem hitte volna, hogy élete legnehezebb és legfájdalmasabb napján lép be az életébe az, aki majd boldoggá teszi. Ahogy azt sem gondolta, hogy kétszer kell megélnie azt, ami egy nő számára szinte felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. De ha egy időre el is sötétedik az ég, mindig van remény. A felhőket elfújja a szél, a nap pedig beragyogja életünk egét. Főleg karácsonykor. Mert karácsonykor történnek a legnagyobb csodák.

Beleolvasás

„Egy héttel a történtek után, Duncan még mindig nem tudott beszélni Thell-lel. Szenvedett. Nemcsak az elviselhetetlen fájdalomtól, amit egy gyermek elvesztése okozott, hanem attól is, hogy a nő eltaszította magától. Igazságtalan, hiszen ezen a fájdalmon együtt kell keresztülmenniük. Közösen kell megbirkózniuk azzal, ami történt.
Nem bírta tovább. Beszélnie kellett vele és tisztázni, miért nem mondta, hogy gyermeket vár. Nem akart arra gondolni, hogy félt, hogy azt gondolta, nem szeretné. Hiszen erre vágyott. Nem mondta még ki, de legbelül már pontosan tudta, hogy mit akar. De várni akart még. Hogy mire? Fogalma sem volt, de most már tudja, hogy ostobaságot csinált. El kellett volna mondania, mit érez. Ahogy Thell-nek is el kellett volna mondania, hogy terhes.
Marcy tanácstalanul ténfergett a lakásban, Thell nem evett és nem is ivott. Lassan egy hete nem csinált mást, mint feküdt és sírt. Ma reggel azért már kijött a szobából, de tulajdonképpen csak annyi történt, hogy az ágy helyett a kanapén ült és egyfolytában sírt. Aztán egyszer csak felállt, úgy délután kettő magasságában és őrült módjára elkezdte rakodni a karácsonyi díszeit. Egészen addig, míg a kerámia gyertyatartók ki nem estek a kezéből és rapityára nem törtek. Berohant a szobába és megszakadt a szíve, ahogy látta, Thell a romok között áll és zokog. Csak állt, kezét a szája elé téve és zokogott. Ahogy ott állt és a barátnőjét nézte, tudta, hogy nem őrá lenne szüksége. Hanem Duncan-re.
A kaputelefon megijesztette, Thell riadtan kapta fel a fejét és csak bámult rá, majd némán megrázta a fejét, berohant a szobájába és magára zárta az ajtót. Végül Marcy volt az, aki odalépett a telefonhoz és felvette. Duncan volt. Be akart jutni és nem érdekelték a kifogások. Erőszakos volt, amit megértett. Beengedte, pedig Thell határozottan megtiltotta. Mégis… tudta, hogy ez így helyes. Hiszen a férfi éppúgy elvesztette ezt a gyermeket, mint Thell. Sajnálta a férfit és azt is, hogy ez kellett ahhoz, hogy meglássa, milyen ember is igazán.
Ideges volt, úgy érezte a szíve kiszakítja a mellkasát. Reszketett a keze, ahogy bekopogott az ajtón. Az ajtón, mely elválasztotta tőle azt a nőt, akit mindennél jobban szeretett. És aki mellett ott akart lenni. Nem viselheti egyedül ezt a fájdalmat, senki nem viselheti el ezt egyedül. Ő sem.
Szia…, hol van Thell?
A… szobájában. – felelte halkan a nő.
Thell!
Az ajtó megállította, hiába nyomta le a kilincset, az ajtó zárva maradt. Kopogott, könyörgött, de az ajtó továbbra is zárva maradt, Thell pedig nem felelt.
Kérlek! – könyörgött fejét az ajtónak támasztva. Szenvedett és alig kapott levegőt. Nem akart tovább egyedül maradni. A nőt akarta és a vigaszt, amit egymásnak adhattak volna. – Kérlek, ne zárj ki!
Menj el! – kiáltotta, de Duncan nem törődött vele. El akarta mondani, amit érzett.
Beszélni akarok veled!
Nem! Kérlek… – hallotta a férfi Thell gyengülő hangját. – menj el! Kérlek!
Könyörgött neki, de nem tehetett eleget a kérésének. Itt akart lenni és ezt el kell fogadnia. Ha tetszik, ha nem, ő itt marad. És támaszt fog nyújtani neki.
Itt maradok! Nem vagy egyedül! Nem… hagylak itt!
Elvesztettem a gyermekem! Én… nem kértem tőled, hogy ide gyere! Nem kell sem szánnod, sem kötelességednek érezni, hogy mellettem legyél! Tudom, hogy… – Thell hangja elcsuklott, de ki akarta mondani mindazt, amit gondolt. Még ha talán nem is úgy van. – Tudom, hogy… ez csak egy időtöltés volt! Miért nem hagysz már békén?! – hallotta a zokogástól nehezen beszélő nőt és hirtelen düh fogta el. Ő nem csak Thell gyermek volt. Hanem az övé is.
Ő az én gyerekem is volt! – kiáltotta fájdalommal telt hangon és elbicsaklott a hangja.
Duncan nekidőlt az ajtónak és próbált levegőt venni a rátörő fájdalomtól. Nehezen ment, kezét az ajtóra fektette és azt akarta, hogy Thell kinyissa az ajtót és átölelhesse. Hiányzott neki. Meleg ölelése, lágy hangja, vidám nevetése, az egész lénye. Ahogy hiányzott neki az a gyermek is, aki meg sem született.
Nem volt jogod eltitkolni. – mondta halkan és életében először hagyta, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. – Nem volt… jogod eltitkolni. Szerettem volna. Az… én vérem is volt, az én… lényem. És… elvesztettem. Ahogy te is. Miért nem hagyod, hogy melletted legyek? Miért nem hagyod, hogy…
Nem tudta befejezni. Képtelen volt kimondani azt az egy szót és ezért utálta magát. Hiszen egyértelmű volt és még csak kétségei sem támadtak az érzéseivel kapcsolatban. De akkor miért nem tudta kimondani?
Thell csak ült az ágyán és nem értette, miért nem ugrik fel és nyitja ki azt az átkozott ajtót. Nem tudott hinni benne és ezért gyűlölte magát. Akarta ezt. Az ölelést és azt, amit a férfi adni akart neki. Mégsem állt fel. Csak ült és próbálta elviselni a fájdalmat, amit a gyermeke elvesztése okozott. És az, hogy kizárt az életéből egy férfit, aki talán szerette.”


Nyerd meg a
Bosszú parancsára, A lojalitás nevében,
az Egyetlen, az Érted jöttem
és a
Karácsonyi ajándék című könyv
egy példányát!
5 nyertes (1+1+1+1+1)

Eddigi Nyertesek

Pajor Violetta – Karácsonyi ajándék
Fejes Jánosné – Érted jöttem
Csernoviczki Zsoltné – Megnyugvás
Németh Zoltánné – Egyetlen
Votisky András – A bosszú parancsára
Rácz Viktor – A lojalitás nevében

Megrendelem

Kérdeznék az írótól

    Az űrlap elküldésével elfogadom az ÁSZF-et és azt, hogy a weboldal tulajdonosa és az adott író email útján megkereshet.

    Leave a Comment

    Shopping Cart

    Sikeres feliratkozás!

    Hiba adódott. Próbáld újra!

    Ha feliratkozol, elfogadod, hogy a weboldal tulajdonosa emailben megkeressen.