T. Lach – Aranykút

Kérlek, oszd meg, ha tetszik!

22+

A nyomorban* nem az éhezés, a hideg vagy bármilyen fizikai fájdalom a legrosszabb. Ezeket mind meg lehet szokni. A nyomorban a legrosszabb a dühödt, elkeseredet, tehetetlenség, hogy nem tudsz kitörni belőle, hogy nem tudod az életedet szebb és jobb irányba terelni. A tehetetlenség előbb a lelket támadja meg és miután végzett vele, elfogyasztja a testet is.


Sam a bádog és furnérlemezekből összetákolt kunyhó előtt állt és a távoli nagyvárosra révedt a tekintete. A város látványa mindig megnyugtatta. Különösen esténként szerette nézni, olyankor az apró fények ezrei egybeolvadtak és sejtelmes fényük eltakart mindent, az ócska házakat, a bűnözést, a közönyös, elgyötört embereket, a kiszámíthatatlan jövőt. Esténként mindig arról ábrándozott, hogy egyszer majd ott fog élni a nagyvárosban, dolgozni fog és meglesz mindene…

De most reggel volt és Samet az égvilágon semmi sem nyugtathatta meg. Az édesanyja az éjszaka meghalt. Nem váratlanul történt, már hosszú ideje tudták, hogy be fog következni, de erre nem lehet felkészülni.

Eszébe jutott az a nap, amikor este az édesanyja leültette és elmondta, hogy a diagnózis rák, és nincs mit tenni, fel kell készülni a legrosszabbra. Sam először kiabált, ordította, hogy: „Nem!”, majd sírva elrohant a nagyváros felé, mintha onnan hozhatna megoldást vagy segítséget.

Futott ameddig csak bírt, míg végül leroskadt egy kőre és sírt, egyre csak sírt. Mint egy gyerek, aki azt várja, hogy valaki majd rátalál, megsajnálja, megvigasztalja és feloldja minden fájdalmát, de nem jött senki. Nem jött senki, és abban a pillanatban amikor rájött, hogy nem is fog jönni senki, végérvényesen felnőtté vált. Bár csak ne vált volna azzá soha! – kívánta, de az élet nem kívánságműsor.

Mikor egy kissé megnyugodott, körbenézett hova is került, és merre induljon haza. Nem messze tőle egy autóút vezetett a nagyvárosba. Alig volt rajta forgalom. Szemével elkapott egy autót, hogy végig kövesse honnan jön, és merre tart. Ekkor akadt meg a tekintete egy kivilágított óriásplakáton. Nem is volt több plakát a környéken, csak ez az egy, illetve a következő olyan távol, hogy már nem lehetett felismerni, mi van rajta. Sam rengeteg reklámot látott már, ettől azonban ökölbe szorult a keze. A plakáton egy férfi vigyorgott. Ha máskor látja ezt a reklámot, nem is törődik vele, de most nagyon bosszantotta. Hogy tud ez a pacák vigyorogni, amikor ez az átkozott világ ilyen kegyetlen, amikor az ő édesanya halálosan beteg! Aztán elolvasta a reklám szövegét:

„Ne törődj a világgal, a világ sem törődik veled!

Inkább idd ezt a sört és érezd jól magad!”

Sam agyát elöntötte a vér. Dühödten felkapott egy követ, és teljes erejével a plakátba vágta. Szerette volna a reklámarc mosolyát eltüntetni, de az kitartóan vigyorgott tovább.

 – Rohadj meg te szemét! – kiabálta Sam. – Azért ilyen szar a világ, mert minden ember önző…

(*Szerzői megjegyzés: A nyomor az nem feltétlenül jelent szegénységet. Kilátástalan, reménytelen helyzetbe kerülhetünk egy házasságban, egy családi kapcsolatban, munkahelyen vagy bármi másban. A gondolataink, ilyenkor a lehetőségeket keresve egy kört írnak le, de végül mindig ugyan oda térnek vissza, a semmire, miközben a hitünk és lelki békénk egyre lejjebb és lejjebb száll.)


Olvass még!

Sam egy darabig még zokogott, aztán feltápászkodott és elindult visszafelé. Visszafelé, de hova? Miért? Mit csináljon? Minek éljen ezek után tovább? – visszhangoztak a kérdések a fejében. Gyűlölt mindent és mindenkit, gyűlölte az egész világot.

Egy darabig még vitték a lábai, aztán térdre rogyott, majd arccal belezuhant a porba. Megadta magát a fájdalomnak, nem harcolt tovább. Elhatározta: Ő innen már nem megy sehova! Itt fog meghalni, jöhet, aminek jönnie kell! Aztán csak várt. Várta a halált, de a halál nem jött. Csend volt, csak a távoli város morajlása hallatszott. Arra eszmélt, hogy vízcseppek hullnak a fejére. Ezen a vidéken, ahol éltek, igen ritkán esett az eső, ezért Sam ezt valamilyen égi jelnek érezte. Megfordult arccal az ég felé és hagyta, hogy az esőcseppek összekeveredjenek az arcára száradt vérrel és könnyekkel. Aztán váratlan nyugalom áradt szét a testén, kegyelmet adó megnyugvás, majd egy régi kellemes emlékkép kúszott be az tudatába.

Este volt, és ő még kisgyerek. Az édesanyja ott ült az ágyánál és olvasott neki. A kedvenc újságcikkét olvasta:

„Egy nemzetközi tudóscsoport legújabb számításai szerint bolygónk mélyében nagy valószínűséggel rengeteg folyékony arany található, amire a Földet alkotó anyagok sűrűségéből lehet következtetni. A tudósok azt is kiszámolták, hogy ha az összes aranyat a felszínre hoznák, akkor több méter vastagon be lehetne vonni vele az egyész bolygót.”

Sam már kívülről ismerte ezt a szöveget, mégis szerette, hogy az édesanyja újból és újból felolvassa neki. Amíg hallgatta a cikket, a fantáziája megindult és elképzelte, hogy a föld mélyéből felhozott arany hogyan változtatná meg a világot. Mindenütt megszűnne a szegénység, az irigység, mindenki boldog lenne és az emberek csak szeretnék egymást. Ezek az éjszakák mindig olyan reményteliek voltak, olyan jó volt ezekkel a gondolatokkal elaludni, de reggel mindig a kiábrándító valóság ébresztette.

Az esőben ázva Sam fejében apránként összeálltak a gondolatok és már világosan tudta, hogy mit akar: Kiássa az aranyat!

Az anyja mindig biztatta: „Neked majd egyszer sikerül kitörnöd innen fiam!” Ő meg mindig visszakérdezett: „Anya! De hogyan? Mivel volnék én jobb vagy több, mint az itt lakók?”

Az anyja ilyenkor mindig elmosolyodott és megsimogatta: „Én még nem tudom kisfiam, de te majd biztosan rá fogsz jönni! Te olyan okos és ügyes vagy, kitalálod majd a módját. Csak higgy magadban és meglátod, neked minden sikerülni fog!”

Sam szeretett volna hinni abban, amit az anyja mondott, de ahogy nőtt, úgy került egyre messzebb az álmaitól. A nyomortelepen semmilyen lehetőség nem látszott. Pedig ott volt az orra előtt!

Igen, ásni fog egy gödröt, és addig ás, amíg az aranyat el nem éri. Legyőzi a reménytelenséget, a tehetetlenséget, a szegénységet, nem lesz a Földön többé éhezés! És talán, ami még ennél is fontosabb, példát mutat az önzetlenségre. Mert nem magának ássa ki az aranyat, nem! Hanem az egész emberiségnek! Hogy törődjenek egymással, mint ahogyan ő is törődik velük.

Sam felült, közben erősen szédülni kezdett, de nem érdekelte. Elhatározta, hogy nem halogat, hogy majd visszajön, és majd ekkor meg akkor. Neki nincs mit halogatnia többé! Körbenézett, és pár lépésnyire meglátott egy törött üveget, amivel jókora kört rajzolt maga köré, majd felnézett az égre:

 – Köszönöm, anyám hogy felnyitottad a szemem! Köszönöm! – és Sam elkezdett ásni.


22+

Kérlek, oszd meg, ha tetszik!

2 comments on “T. Lach – Aranykút

  1. Lach Tibor szerint:
    0

    Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!!

    0
  2. Ujvári Gabriella szerint:
    0

    Szeretném megnyerni a könyvet ! Köszönöm a lehetőséget!

    0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük