*Ozoróczy Viktória – Tinik a fedélzeten

Kérlek, oszd meg, ha tetszik!

8+

– Hoztál sapkát? – nézett Áronra kíváncsian Dávid.

– Nem, miért? Esni fog?

– Sütni, a nap! De ha jól bekented a nyakadat meg az arcodat, akkor nem fogsz leégni, csak megsülni. Komolyan, olyan vagy, mint egy óvodás. Anyukát fogunk kérni melléd, hogy szóljon mindenről előre! – válaszolta Dávid a kérdésre.

– Nem lesz semmi bajom. Otthon se szoktam kenni magamat, az a gyengék szokása. És nem égek le, mert jó a bőröm.

– Ok, de most kicsit délebbre vagyunk. És még menni is fogunk lejjebb, jobb, ha veszel valamit majd este a hajó boltjában. Vagy az úton, ha lesz egy bolt.

– Indul a csoport, menjünk, nehogy elvesszünk már a hajón! – szólt rájuk Gúz.

– Ez az állandó ki- és becsekkolás marha idegesítő! – morgott a poggyászt vizsgáló személyzet felé. Szerencsére nem értettek magyarul.

Dávid kifelé bambult, amikor meglátta ŐT! Épp egy csoporttal haladt át az úton a kikötőben.

– Ott van! – kiáltotta. – Látjátok. Fehér felsőben és egy csíkos kalap van a kezében. Ott!

– Ja, látom, szerintem a szüleivel van! – mondta Áron. – Biztos anyuci kedvence és elég fiatalkának tűnik. Nem hinném, hogy elengedik bárhova egy ilyen öregfiúval!

– Nem hinném, hogy nagyon fiatal lenne. Olyan határozott a járása és nézd meg, milyen büszkén tartja a fejét, nem hinném, hogy könnyen irányítható fajta. De siessetek, hátha utolérjük a buszig.

– Nem kell igyekezned, a buszok itt vannak a hajó mellett, látod ott jobbra. A lány pedig a baloldalon található erőd felé tart!


Olvass bele!

1.    fejezet – Kinga

Már megint hétfő volt, Dávid nem igazán kedvelte a hétfőket, mint ahogy sok mindenki más sem. De most, hogy egy kellemesen ellustálkodott nap után újra korán csörög az ébresztő, pláne rosszul esett neki a hangos csipogás. Egy jó oldala viszont volt ennek a napnak, hogy egy igazi meleg, májusi nap volt.

               Dávid minden hétfőn korán kezdett az egyetemen és délutánig folyamatosan előadásai voltak. Nem szeretett lógni, mert akkor a vizsgaidőszak sokkal keményebbre sikeredett. Ezt jól megtanulta az első félévben. Most, mikor a második év végén nyolc vizsgája mellett egy portfóliót is le kellett adni, még kevésbé akart hiányozni. Ráadásul nem csak azért járt erre a szakra, mert kellett egy diploma, hanem mert érdekelte is, amit tanítottak. Ráadásul sok órán gyakorlati dolgokat tanítottak, amit szeretett azonnal kipróbálni a saját gépén.

Érettségi után jelentkezett több helyre is az országban, sőt külföldre is. Sikerült is a felvételije itthon és Dániában is, de úgy döntött, hogy inkább itthon kezd el tanulni és majd a mesterképzést végzi el valahol máshol. Az oka ennek az volt, hogy nem mert egyedül belevágni egy külföldi kalandba. A barátai közül többen kiköltöztek, de vagy Angliába mentek vagy Németországba. Ő nem beszélt németül és Anglia nagyon drága hely, így maradt a skandináv országok mellett, ahol angolul is lehet tanulni. De Dániába egyedül kellett volna költöznie és ahhoz akkor, épp csak tizennyolc évesen, nem volt kedve. Lehet, hogy majd ösztöndíjjal fél évre kiköltözik valahova. Egyszer. Mindenesetre, ha minden jól megy, akkor jövőre diplomás fotós lesz.

               Dávid minden társaságban a középpontban állt. Nem csak azért, mert jóképű volt, humoros, de fizikailag is kilógott a többiek közül. A többségnél magasabbra nyúlt az érettségi évében és még azóta is nőtt, így már százkilencven centi magas volt. Mivel rendszeresen járt konditerembe, szép, kidolgozott izmai voltak. Igazából nem arra tette a hangsúlyt, hogy minél nagyobb izmokat növesszen, hanem arra, hogy egészséges legyen, ezért a súlyok emelése mellett sok sportot kipróbált már és űzött hosszabb, rövidebb ideig. Kiskorától telente síelni ment a szüleivel és megtanult snowboardozni is. Nyaranta, ha tehette lement a Balatonra szörfözni vagy az utóbbi években Supozni. Ezt a sportot nagyon megkedvelte, mert szélcsendben, a sima víz tükrén állva, evezés közben a természet rezdüléseit figyelve, mindig úgy érezte, hogy ő is részévé vált egy időre a természetnek, másrészt maximálisan ki tudott kapcsolni, úgy, mint semmi más elfoglaltság közben.

A lányok kedvelték és meghívták sok buliba, ahova mindig vihette a haverokat is. Mostanában azonban nem járt el olyan gyakran, hisz a szakdolgozat és a vizsgák miatt sokat kellett fotózni és az utómunkákat is el kellett végeznie a portfólión. Két lány azonban bármikor számíthatott rá és ők a húgai voltak. Szofi és Zora. Szofi kilencedikbe, Zora pedig tizenegyedikbe járt, abba a gimnáziumba, ahol anno Dávid is érettségizett.

Csajozás terén szerencsésnek nem nevezhette magát. Túl volt már több szakításon az elmúlt pár évben. Sajnos sok lány nem volt kapható arra, hogy a hétvégi bulizás helyett inkább másnap hajnalban kimenjen vele a természetbe, hogy szép fotókat készíthessen. A próbálkozások egy része pedig pár hét után azért futott zátonyra, mert már nem tudtak miről beszélgetni.

– Helló Dávid! Ma mikor végzel? Elmehetnénk délután egyet pizzázni! – ezzel Kingának sikerült kizökkentenie Dávidot a hétfői búskomorságból. Sőt mosolyt is csalt az arcára ez a kedves, huncut női hang.  Kinga mindig jó kedvre tudta deríteni, még akkor is, ha nagyon maga alatt volt is esetleg. Szertelenségével, szókimondásával az egyik legkedvesebb barátjává vált az egyetemi időszak alatt. Nem volt köztük semmi egyéb, mint haverság, de ezt mások nehezen hitték el. Minden bánatukat megosztották egymással és ha a másik nemmel volt problémája egyiküknek, akkor a másikuk hasznos vagy haszontalan, de vigasztaló szavakat mondott, hogy felvidítsa.

– Szia Kinga! Nem végzek túl korán és utána megyek edzeni, mert már napok óta nem voltam. A pizza most nem igazán csábító! Jön a nyár…

- Jaj, ne! Úgy beszélsz, mint egy lány. „Jaj, jön a bikini szezon”, meg „Jaj, a vonalaim” és a „hízlal”, meg a „fúj, szénhidrát”… - morgott Kinga, de azért mosolygott, mert nem gondolta teljesen komolyan. – Jó, legyen akkor konditerem. Hányra mész?

- Szerintem fél hétre érek oda. Miért, jössz ma Te is? És mi lesz akkor, a „bármit ehetek nekem nem lesz akkora seggem, mint a szomszéd fiú csajának” dumával?

- Semmi, majd utána bekajálok és beépítem. Nem hájjá, mint a szomszéd srác, akinek mellesleg neve is van…

- Tudom Félisten!

- Most miért vagy ilyen?! Vannak rajtad kívül is jó pasik a világon. És én olyan szerencsés vagyok, hogy egyikük pont mellettünk lakik.

- Ja, mi is a szerencse abban, hogy lassan 8 éve csurog a nyálad utána és ahelyett, hogy észrevenne, mindenféle csajokat hord haza? Ráadásul bemutatja őket neked, aztán tőled kér tanácsot, hogy mit vegyen nekik születésnapra, karácsonyra, ÉVFORDULÓRA!!! Évfordulóra! Ez elég gázul hangzik. – viccelődött Dávid.

- Jó, tudom, de ha egyszer olyan szexi meg cuki. – merengett el Kinga.

- Ja, meg csillám póni… Beszéljek a hülye fejével egyszer? Megmondom neki, hogy a csoda csaj ott áll az orra, vagyis az ablaka előtt, csak át kell nézni a szomszédba.

- Nem köszi, megoldom.

- És mikor? 50 évesen?

- Nem, idén nyáron nekiállok. Ma kezdem a gyúrást rá. Legalább jó izmos seggem lesz, ha esetleg seggre esnék!

- De jó neked, hogy mindenen ilyen jót tudsz röhögni! Tuti sikerülni fog, csak egy kis lökést adjál, aztán pofával esik bele abba, amit észre se vett eddig!

- Ok, akkor esete a teremben tali! – és már sietett is tovább. Kinga nem szeretett bandukolni. Inkább sietett mindig, mint hogy sétafikáljon. Sőt, ha volt a kő, padka vagy bármi más tereptárgy, amin ugrálva lehetett előre haladni, akkor azt használta. Volt is pár sérülése, amit ezeken a „sétákon” szerzett.

 

Kinga húsz éves korára még elég nehezen tudta elképzelni, hogy mit fog kezdeni magával a nagybetűs életben. Elvégezte a középiskolát és teljesen elképzelés nélkül bejelölt egyetemeken olyan szakokat, amikben látott fantáziát. Így lehetett a felvételit a lehető legjobban megkavarni. Amikor látta a politikusokat a tévében és nem értett egyet velük, akkor éppen politológia szakra akart menni és megmondani nekik az arcukba, hogy mit kéne csinálniuk, ahelyett, hogy egymást próbálják leégetni a kamerák előtt. Amikor az Instán látott szép tájképeket, olyankor fotó szakra szeretett volna bejutni, hogy ő is élvezhesse a természet csendjét. Aztán ha épp lakásvásárlásról beszélgetett valakivel, akkor meg pénzügyesnek akart tanulni, hogy ő mindig jól döntsön hitelfelvétel esetén.

A határozatlansága miatt sokat kellett tanulnia. Tizenkettedikben négyféle fakultációra járt, hogy minden szaknak megfelelően tudjon érettségizni. A művészeti szak miatt pedig még portfóliót is készített. Végül a tervező grafikus szakra jutott be. Ott sok évfolyamtársával járt együtt bulizni és moziba vagy éppenséggel kiállításra vagy koncertre.

Egyik fesztiválon megismerkedett egy számára nagyon szimpatikus lánnyal, akivel később is tartották a kapcsolatot. Hol Messengeren, hol Facetime-on, néha még emailt is írtak egymásnak. A lányt Petrának hívták és pár évvel volt fiatalabb nála. Viszont sok közös vonásuk volt.

- Szia! Mi újság van veled? – kérdezte Kinga Petrától.

- Semmi jó, szakítottunk!- válaszolta Petra.

- Ne, már megint? És most miért? És meddig? – kérdezte a végén elmosolyodva Kinga.

- Ez most nem olyan volt. Nem hiszem, hogy kibékülünk. Nagyon összevesztünk és azt is elmondta, hogy külföldre megy évekre az egyik ismerősükhöz. Hogy gyakorolja a nyelvet.

- Akkor lehet, hogy csak ezért mondta, hogy szakítsatok. Mert nem akarta, hogy várj rá feleslegesen. – próbálta vigasztalni Kinga. De titkon azért abban reménykedett, hogy barátnője végre el tud szakadni a fiútól, aki nem illik hozzá. – Ide kéne jönnöd, itt annyi aranyos srác van. Nem azok a bulizzunk és „éljünk a mának” típusúak. Van olyan, akivel kiállításra is el tudok menni. Lenne is itt egy fiú, akivel szerintem te nagyon jól kijönnél!

- Ne csináld már, még csak most szakítottunk és máris beállsz kerítőnek? – mosolyodott el Petra. Kinga, mint mindig, most is kicsit jobb kedvre tudta deríteni.

- Jó, de ha meggondolnád magadat, szólj! – Kinga már fejben el is képzelte, hogy valamelyik ismerős sráccal, összehozza Petrát. - Akkor mesélj arról, hogy mit tervezel nyárra? – terelte el a témát.

- Nem tudom, anyámékkal megyünk valahova, az biztos, de szeretnék fesztiválozni is, az bejön. Még találhatok akár új barátokat is! Ugye?! – mondta Kingának egy kis nyomatékkal.

- Ja, ja, de azt nem mondták még, hogy ha a barátoddal szakítasz, az nem jelenti azt, hogy a barátnőidet is le kell cserélni!? – vágott vissza Kinga.

- Nem lecserélni akarlak, sőt tök jó lenne, ha megint jönnél és akkor együtt bulizhatnánk! Olyan ritkán találkozunk, pedig egy városban lakunk! Most lesz egy művészeti kiállítás, nem futhatnánk össze ott? – jutott eszébe hirtelen Petrának.

- De, oké. Arra gondolsz, ami csütörtökön lesz a Corvin negyedben?

- Igen, láttam, hogy az eseményre te is rányomtad, hogy mész!

- Igen, szerettem volna, érdekel, de ha te is jössz, akkor mindenképp ott leszek. Találkozzunk ott! – lelkesedett fel Kinga.

- Oké, majd írok, hogy mikor érek oda! – válaszolta Petra.

És még tíz percet beszélgettek, amikor Kinga szólt, hogy mennie kell.

- Bocs, egy barát csörög épp. Fel kéne vennem! – mondta a videóchatben.

- Rendben, akkor csütörtökön talizunk! – búcsúzott el Petra.

Kinga átváltott a másik hívásra.

- Szia Dávid! Mizújság? – kérdezte, de látta, hogy itt valami gond lesz. Dávid nem mosolygott, és nem is kezdett a mondanivalójába rögtön.

- Utálok minden csajt! – mondta első felindulásában Dávid.

- Remek, örülök, hogy emiatt engem hívtál! Igazán megtisztelő! – próbálta felhívni a figyelmet Kinga arra, hogy Dávid most egy lánnyal beszél, aki utálata tárgyát képezi.

- Jó, bocs, de te más vagy, te normális vagy! – felelte Dávid, mikor rájött a hibára.

- Akkor most határozzuk meg kik a lányok? Nem éppen egy adott lányra gondolsz? Akit nevezetesen Laurának hívnak? – kérdezett rá direktben Kinga a lányra, aki mostanában a legtöbb gondot okozta Dávid életében.

- De jól ismersz. – felelte röviden Dávid és elhallgatott.

- Elmondod mi történt vagy azt is nekem kell kitalálnom? – vigyorgott a telefonjára Kinga. – Bár lenne tippem. Ha eszembe jut az elmúlt egy hónap, akkor biztos szakítottatok. Negyedszer.

- Igen, honnan találtad ki? – kérdezte némi éllel a hangjában Dávid, mert tudta, hogy aki csak a felét tudja annak, amit Kinga tud, az is kitalálta volna, hogy ma is az a hír, hogy szakítottak.

- És most mi volt? Elfelejtetted az utolsó szakításotok hétfordulóját? – grimaszolt a telefonba Kinga.

- Te utálod Laurát, úgy érzem! – mondta Dávid, miközben elnyomott egy halvány vigyort.

- Dehogy, csak valahogy már el kéne döntenetek, hogy megölitek egymást vagy elválnak útjaitok, esetleg megpróbáltok felnőttként viselkedni. – vázolta fel gyorsan a lehetőségeket Kinga.

- Szerintem az elsőt választom, ha lehet. Aztán elmegyek Indiába és vagy szerzetes leszek egy hegyen életem végéig vagy elveszek egy thaiföldi nőt, aki főz, mos, takarít és félistenként tekint rám. Örül, ha rámosolygok és ennyi. Remélhetőleg sosem tanul meg magyarul és akkor beszélgetnem se kell vele. – mondta kis gúnnyal a hangjában Dávid és szomorú képet vágott hozzá.

- Egyébként annyi normális csaj létezik a Földön, csak te mindig a balhésokkal esel szerelembe. Inkább valakit az egyetemről vagy egy művész estről kéne felszedned.

- De azok a csajok meg unalmasak szoktak lenni.

- Nekem lenne egy… - kezdett bele Kinga Petra és Dávid találkozásának megszervezésébe, de Dávid nem engedte befejezni a mondatot.

- Ne kezdd, nem akarok lányokról hallani. Inkább elmennék moziba. Nincs kedved eljönni egy szerencsétlennel, akit most dobtak ki?! Én fizetem.

- Na, mi van a haverok nem érnek rá? - célzott Kinga Dávid barátaira, akikkel ő is sokat szokott lógni.

- Ők csak szívnák egész este a véremet, minden csajra rá akarnának beszélni. És erre most nincs energiám. – válaszolta őszintén Dávid, miért szeretne inkább csak Kingával elmenni moziba.

- Rendben. Mit szeretnél megnézni?

- Végülis mindegy, de ne legyen romantikus!

- Jó, akkor megnézem, mi a műsor. – miközben Kinga beszélt, már nyomkodni is kezdte a telefont. Megnézte a műsort.

- Találkozzunk a mozi előtt egy óra múlva. Lesz egy jó film, majd meglátod mi az, ha elkezdődik.

- Rendben. – válaszolta fenntartás nélkül Dávid, mert tudta, hogy Kinga nem veri át és valami neki is megfelelőt talált.

Letették a telefont.

- Szia Petra! Bocsi, csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni moziba.

- Szia! Most? Nem, nincs kedvem, eléggé magam alatt vagyok. Azért rendes vagy, hogy fel szeretnél vidítani. Inkább maradjunk a csütörtöknél, jó?! – mosolygott kicsit erőltetetten a telefonba Petra.

- Jó, jó, bocsi, jó ötletnek tűnt, de ahogy akarod, akkor szia! – tette le a telefont Kinga. Pedig már nagyon lelkes volt, hogy a két szomorú, de kedves ismerősét bemutathatja egymásnak. De nem csüggedt, elhatározta, hogy majd csütörtökre beszervezi Dávidot is a kiállításra. Az még jobb, mert nem kell egy teremben némán ülni egymás mellett, hanem beszélgethetnek egymással hárman.

Egy óra múlva már a filmet nézték Dáviddal. Nem volt túl izgalmas, de azért jobb volt, mint otthon ülni. Keresés (Searching) volt a címe és azért volt különleges, mert nem a csoda technikát alkalmazva a jövőben játszódott vagy a hírszerzés eszközeivel felturbózott szokványos akció film volt, hanem egy, a hétköznapi emberek által használt technikára épült, mint a Facebook, mobiltelefon, stb. Elég jól elterelte Dávid figyelmét arról, amin egyébként már elég sokat gondolkozott. Hogy mit is csinál ő még mindig Laurával. Most már tudta, hogy végleg el kell válniuk, de valahogy a lány el tudta varázsolni mindig. Ahányszor elhatározta, hogy nem kezdi vele elölről, annyiszor tudta meggyőzni Laura arról, hogy van értelme megpróbálniuk újra, ha mindketten változnak egy kicsit. De persze pár hét után minden alkalommal minden úgy folytatódott, mint előtte.

- Hát ez jó volt, köszi, Kinga! – mondta a film után elismerően Dávid.

- Jó fej vagyok, tudom. Csütörtökön nem lenne kedved esetleg egy kiállításhoz? – kérdezte reménykedve tőle.

- Majd meglátom. Még nem tudom. De köszi, majd beszéljünk kedden vagy szerdán megint róla.

- Oké. De sokféle művész lesz ám ott. Festő, táncos, fotós és ők csak azok, akik kiállítanak vagy táncolnak. A látogatók között meg lehet bárki. Érdekes emberek. - próbálta eladni a programot Dávidnak Kinga, remélve, hogy mindkét barátja eljön a kiállításra.

Szerdán hívta őket.

- Szia Petra! Mi lesz holnap? Megyünk akkor a kiállításra? – kérdezte tőle Kinga rögtön.

- Szia Kinga! Persze, megbeszéltük, már nagyon várom, hogy találkozzunk! – válaszolta Petra.

- Szuper! Biztos sok érdekes ember lesz még ott! – mondta vigyorogva Kinga. És elköszönés után bontották a vonalat.

- Szia Dávid! Akkor holnap a Dürer-kertben? Vad Art kiállítás? – kérdezte azonnal Dávidot, mert már nagyon izgatott lett a kis akciójától.

- Ja, emlékszem. Hát, nem annyira van kedvem, inkább maradnék itthon játszani online a fiúkkal. Azon sem kell sokat agyalni, csak mindenkit jól lelőni. – mosolygott a tabletre Dávid.

- Na, ennyi, én elmegyek veled moziba, amikor krízisben vagy erre egy nyavalyás kiállításra nem vagy hajlandó eljönni?! – próbált érzelmi zsarolással célba érni Kinga.

- Hűha, ez már kimeríti a lelki terror fogalmát kislány! – vágta rá viccelődve Dávid.

- Látom, jobb kedved van, már rajtam élesíted a nyelvedet! Jól van, akkor megyek majd mással! – és kinyújtotta a nyelvét a telefonra Kinga.

- Rendben, elmegyek veled. Ott találkozhatunk? Mást is hívtál? – kérdezte gyorsan. Rájött, hogy lehet, hogy egy társaság megy együtt és akkor ő is hív inkább az ismerősei közül valakit.

- Csak egy barátnőm lesz ott. Miért kérdezed? – gyanakodott Kinga.

- Csak, mert akkor elhívnék én is valakit.

- Fiút? – lelkesedett föl Kinga.

- Persze, de nem hiszem, hogy a te zsánered.

- Az egyik őrült haverod? Nem hinném, hogy rá tudod venni bármelyiket arra, hogy eljöjjenek egy ilyen rendezvényre! - kuncogott Kinga már annak a gondolatától is, hogy Dávid három ütődött haverja közül egy is megjelenjen egy ilyen helyen.

- Nyugi, nem közülük való, csak egy egyetemi évfolyamtársam. Ő is fotóra járt, de aztán megtetszett neki a csomagolástervezés és átment. – magyarázta el neki Dávid.

- Jó, akkor ott találkozunk. Helló! – köszönt el vidáman Kinga.

Kinga már szerdán örömködött azon, hogy másnap milyen jó lesz, ha a két frissen egyedül maradt barátja megismeri egymást. Hátha igaza van és egymásba habarodnak. Azért gondolta, hogy egymáshoz valók lennének, mert egyformán gondolkodtak, mindketten hasonló értékrenddel rendelkeztek, ami alap egy hosszú kapcsolathoz. És végső soron neki is jó lenne egy ilyen társasággal összejárni. Szerette Dávid haverjait, de olyan őrültek voltak néha, hogy az már neki sok volt. Meg állandóan a csajokról viccelődtek még ő előtte is és ez azért egy idő után unalmassá vált. Néha csapódott a srácokhoz egy-két lány, de pár hónapon belül lemorzsolódtak vagy lecserélődtek és emiatt sem barátkozott össze velük. Meg azért eléggé felszínes csajok voltak többségében. De abban most biztos volt, hogy Petra és Dávid jó páros lennének.

 

Csütörtökön délután Kinga rohant haza, hogy elkészüljön és oda is érjen időben a rendezvényre. Gyorsan írt üzenetet mindkét barátjának, hogy hatkor ott lesz és keressék őt. Egész idő alatt mosolygott magában. Nagyon jó tervnek tűnt ez a kiállítás. Felszállt a villamosra a fülében szólt hangosan a zene. Szeretett zenét hallgatni a járműveken, mert nem igazán szerette az embereket hallgatni. Némelyikük nem egészen érte el, szerinte, a majmok értelmi színvonalát. Ezért, ha nem olvasott, akkor zenét hallgatott és nézett kifelé az ablakon. Nagyon gyorsan odaért a kiállítás helyszínére és már látta is Petrát az utcán sétálni.

- Petraaa! – kiáltott rá messziről.

- Szia Kinga! – köszönt vissza Petra, mikor már elég közel értek egymáshoz, ahhoz, hogy ne kelljen kiabálnia. Nem szerette a feltűnést.

- Jegyet kell venni, menjünk a pénztárhoz. – mondta Kinga és kezdte szemével pásztázni az embereket, hátha meglátja Dávidot. De hiába kereste, nem látta sehol. Pedig azt válaszolta Messengeren, hogy nem sokkal előbb ér oda, mint Kinga. Biztos valami útközben lelassította.

- Mit nézelődsz annyit? – zökkentette ki Kingát Petra hangja.

- Ja, semmi, csak láttam az eseménynél, hogy van még olyan ismerősöm, aki jön és gondoltam, hátha meglátom egyiküket. De inkább menjünk be mielőbb, mert megfagyok. – azzal nyújtotta a kártyát a terminál felé, hogy kifizesse a jegyet.

Kinga “Hol vagy már?” írt rá végül Dávidra negyed óra múlva, mert addig sehol sem találta a fiút.

Dávid „Sietünk, de kicsit megcsúsztunk a kistesó miatt…”

- Milyen jópofa ez a kiállítás. Jó, hogy sokféle művészetet hoznak itt össze. Az a táncos, aki festett, az is milyen jó volt! – mondta Petra Kingának.

- Ja, igen, nagyon jó! – és már nézte is a telefont, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Dávidnak írt.

- Már megint mi van? Olyan vagy, mint egy tini, aki randira készül. Tuti fiú van a dologban! – mosolygott Petra a barátnőjére. Elég jól ismerte és látta már, hogy milyen kis szertelen tud lenni, amint egy fiú kerül a képbe.

- Igen, egy fiú, aki idejön és már itt kéne lennie, nem értem egy órája írta, hogy lassan itt lesz! – mondta kicsit mogorván Kinga.

- Jól van, de le ne harapd a fejét, ha megérkezik, az nem lesz jó indítás a következő randihoz! - mosolygott rá Petra.

- Ez nem olyan találkozó. Csak be szeretném mutatni Neked! Egy kedves srác és épp szingli. – vallotta be Kinga, hogy mire készül.

- Ezt nem hiszem el!!! Keríteni akarsz nekem egy pasit? Azért még én is tudok szerezni magamnak egyet, nem kell segítség, köszi! Inkább haza megyek. Köszi a meghívást, jó volt, szia! – azzal Petra sértődötten elindult a kijárat felé. Nem nézett fel, csak ment kifelé, hogy minél előbb kijusson. Haragudott Kingára, bár tudta, hogy csak rendes akart lenni, de akkor sem teheti ezt vele, hogy kész tények elé állítja. Most nem volt olyan hangulatban, hogy egy idegennel beszélgessen mindenféle semmitmondó témákról. Inkább otthon marad egyedül és zenét hallgat. Vagy filmet néz. Egyedül, anélkül, hogy beszédkényszert érezne közben.

Egyszer csak egy nagy testnek ment neki. Ezt csak akkor érzékelte, amikor már le is pattant róla. Elég kínos jelenetnek indult, nem akarta azzal tetézni a dolgot, hogy nekiáll bocsánatot kérni. Inkább a bajsza alatt odanyomott egy bocsit és fel sem nézve ment kifelé.

 

Kinga ott állt és nézte, hogy Petra elsiet. Nem akart utána rohanni, tudta, hogy jobb, ha egyedül hagyja. Szegény még egy srácnak neki is rohant. És akkor észrevette, hogy a srác nem más, mint Dávid. Na, ha már neki nem sikerült, legalább a véletlen összehozta őket. El is mosolyodott, de nem tartott sokáig az öröme. Látta, hogy Petra lefelé hajtott fejjel ment is tovább, Dávid pedig utána sem fordult, lehet, hogy meg se érezte, hogy nekimentek.

- Szia Kinga! Mit nézel ilyen kikerekedett szemekkel? – és fordult, hogy megnézze mit bámul a lány olyan mereven.

- Szia Dávid! Jó sokára értetek ide, már a programok egy része le is ment. – motyogta Kinga még mindig kicsit elbambulva és elmerengve az előző pár perc eseményein. Ha ő nem említi meg, hogy egy fiút akar bemutatni Petrának, akkor most itt állnának mindketten és beszélgetnének. Ehelyett lett egy elszalasztott lehetőség és hozzá egy mérges barátnő és egy kvázi baleset.

- Szóval mi van ott? – billentette ki Kingát a merengésből Dávid.

- Az a lány! Aki neked ment. Láttad?

- Nem figyeltem. Megszoktam, hogy tömegben lökdösődnek az emberek. De miért? Mi van vele? Baja lett? Vagy szellem? – heccelte Dávid, hátha magához tudja téríteni a lányt.

- Jaj, nem, nem lett semmi baja. Csak egy ismerősöm volt. Mindegy, majd ráírok.

- Ő itt Benji, az évfolyamtársam, akiről meséltem. A húga még kicsi és indulás előtt leöntötte a ruhámat, ezért késtünk annyit. Meg kellett száradnom, aztán haza menni egy másik cuccért. De remélem nem maradtam le mindenről! – mosolygott rá Dávid Kingára, Benji pedig nyújtotta a kezét a bemutatkozáshoz. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Szia! Én is örülök. – hebegte Kinga.

 

Az este során hármasban megnézték a teljes kiállítást és a bemutatókat. Jól érezték magukat, sokat nevetgéltek a képek láttán. Benji humora és a művészetek körében mutatott jártassága teljesen elvarázsolta Kingát. Ritkán találkozott ilyen fiúval. Ami még nagyon tetszett neki, az a fiú szeme és a feneke volt. Ez a két dolog volt, ami Kingánál a legfontosabb részlet volt egy fiún. Ha ezek nem tetszenek neki, akkor a fiúnak esélye sem lehet nála. Egy dolog nem hagyta nyugodni. Mégpedig Petra. Ráírt amint tudott:

Kinga: „Ne haragudj, hülyeség volt!”.

Petra: „Semmi baj, de máskor ne csinálj ilyet! J”.

Kinga: „Rendben. Meg is jöttek a srácok. Megismertem Benjit, nagyon jó fej! Kár, hogy nem maradtál!”.

Petra: „Majd máskor. Ha már nem fogom utálni az összes fiút!”.

Kinga: „Rendben. Holnap hívlak!”.

Petra: „Oké, és mesélj! ;)”.

Kinga: „Mindenképp J”

Mikor befejeződött a rendezvény, a két fiú haza kísérte Kingát. A kapu előtt elköszöntek egy puszival.

- Örülök, hogy megismertelek, remélem, hogy találkozunk máskor is! – mondta Benji.

Kinga szíve hevesebben kezdett verni. Remélte, hogy a fiú ezt nem csak udvariasságból mondja, hanem mert komolyan gondolja.

- Én is nagyon remélem, jól éreztem magamat az este. – válaszolt neki elpirulva Kinga. Dávid észrevette, hogy Kinga máshogy viselkedik, mint szokott a haverjai előtt. Elmosolyodott és elhatározta, hogy rásegít a kapcsolat kialakulásához.

- Jó éjt, Kinga! – köszönt el Dávid, hogy megtörje a csendet a másik két ember között.

Mikor eltávolodtak a háztól, Dávid odaszólt Benjinek.

- Tetszik, mi?

- Ja, kedves és intelligens és nem látszik hisztisnek, mint a többi csaj mostanában.

Májusi péntek volt. Egy reggel, amikor a nap melegen sütött és a madarak hangosan csiripeltek. Ilyen reggeleken jobb kedvvel ballagott Dávid a suliba. Nagyon szerette a tavaszi napokat. A nyíló virágokat, a zöldüllő természetet, a madarak hangját, az illatokat. És nem utolsó sorban a hosszabb nappalokat. A nyarat is szerette, de akkor nagy eséllyel délután már annyira meleg lett a levegő, hogy inkább fa árnyékában feküdt vagy a szobában maradt.

A nap elég gyorsan elment, mert nagyon érdekes dolgokról hallott az előadásokon és a stúdióban is a fényekkel eljátszva sokat tanult. Esteledett már, mikor hazaért. Két húga két külön szobában hallgatott zenét és nyomkodta a telefonját.

- Sziasztok! Megjöttem! –kiáltott be a szobába hangosan. A válasz nem meglepő módon az étkezőből jött. A csajok az emeleten voltak zárt ajtók mögött fülhallgatóval, nem csoda, hogy csak Dávid szülei reagáltak.

- Szia Dávid! De jó, hogy megjöttél! Kérsz enni? –kérdezte anyukája egyből.

- Szia Dávid! Milyen volt a napod? –ezt pedig apukája kérdezte.

Dávid szülei mindketten nagy cégnél dolgoztak, anyukája marketingesként, apukája értékesítésen. Sokat dolgoztak hétköznap, de cserébe hétvégén nem nagyon kellett. A hosszú hétvégéken gyakorta ment együtt a család vidéki szállodába, hogy a település környékén kiránduljanak vagy csak a szálloda wellness részlegén kipihenjék a hétköznapokat. Télen sosem hagyták ki a síelést, de oda sokszor csak négyesben mentek, mert néha egy elfoglalt tinédzsernek sajnos nem jut ideje rá. Pláne érettségi vagy vizsgaidőszak környékén.

- Köszi, szeretnék enni! –válaszolta, de pont rezgett egyet a telefonja. Odanézett és elkezdte olvasni, mit írnak a haverjai a csoport beszélgetésben. Az üzenetek csak jöttek sorban.

Gúz „Na, gyere már Te is! Tök jó lesz”.

Marci „Majd fotózod az épületeket, amíg mi csajozunk!”.

Áron „Ne legyél már ilyen unalmas! Egyébként is segítenél egy barátodon!” és hasonlók. Mind neki szóltak!

- Úgy látom elvesztettünk! – jutott el apukája hangja a tudatáig.

- Jaj, bocs, mit kérdeztetek?

- Semmi különös, csak, hogy mivel kéred a szendvicset? És hogy meleget vagy hideget szeretnél-e?! –nézett rá mosolyogva az apja. – Csak nem valami csinos lány írogat? – hangjában egy kis reménykedést lehetett hallani. Mióta szakított legutóbbi barátnőjével, aki megint Laura volt, apukája abban reménykedett, hogy most már beállít egy komolyabb lánnyal. De hiába vár hónapok óta, még csak nem is hallott senkiről.

- Meleget szeretnék és sonkával, köszi. És NEM, nem lánnyal beszélgetek, csak a barátaim nyúznak, hogy menjek el velük nyáron egy tengeri hajóútra. – vallotta be Dávid. Nem is tudta miért mondta el, mert nem nagyon fűlött a foga ahhoz, hogy másik három sráccal töltsön egy hetet összezárva.

 

A srácok a középiskolai haverjai voltak és nagyon kedvelte, sőt szerette őket, de valahogy túl sokáig összezárva lenni velük kicsit kimerítő volt. Régebben is nyaraltak együtt, de szinte sosem ugyanaz a program tetszett neki, mint a többieknek. És a szobában eluralkodott káosz már az ő szemét is szúrt, ha a szagokról nem beszélünk. Egy-két buli egy héten még oké, de mindennap?! És ő volt az egyetlen, akit érdekelt volna, hogy a bulizós helyeken kívül még mi található a környéken, ahol épp a hajó megáll. Esetleg természetfotókat készítene reggelente vagy megnézné a várakat, szobrokat. Ezek a programok vagy kimaradtak eddig a közös programokon vagy egyedül ment el felfedező sétákra. Most valahogy nem érzett rá indíttatást, hogy egy hajón bulizzon, napozzon a többiekkel és naponta egyszer kiszaladjon egy város kikötőjéből valamit megnézni.

- Dáááávid, ne viccelj már, ez nagyon jól hangzik. Egy óriási hajóval tengeren utazni és közben látni Európát! Európát? Tényleg, hova akarnak menni? – kérdezte anyukája, miközben betette a sütőbe a szendvicset.

- Jól gondoltad, Európát. Genováig kell valahogy eljutni, onnan indul a hajó és megy egy kört. Nápoly, Szicília, Málta, Mallorca, Barcelona, Marseille és onnan vissza Genovába, ha jól emlékszem.

- De hát ez tele van szuper jó helyekkel. Áruld el, hogy miért nem akarsz elmenni? Van elég pénzed hozzá vagy, ha mégse, akkor mi szívesen kiegészítjük. A tesóid is mennek mindenfelé a nyáron. Fesztiváloznak, nyaralnak Balatonon. Miért ne mennél el a többiekkel. Majd fotózod a hajó részeit, az embereket, amíg ki nem köt és aztán mehetsz akár a fiúktól függetlenül is felfedezni a városokat! Én biztos nem hagynám ki a helyedben! – kezdte lelkesen a rábeszélést az anyukája.

- Igaza van anyádnak, Dávid! Menj el, nem hiszem, hogy megbánod, ha csak napi egy látnivalót nézel meg is többet fogsz látni, mint az elmúlt egy évben. Emlékszel tavaly, mikor együtt mentünk, akkor is mennyi új dolgot láttunk. És most mi nem fogunk lassítani a tempódon, ha akarsz bármilyen túrát meg tudsz csinálni. Mikor mennétek?

- Nem tudom, még nem kérdeztem, mert nem igazán vagyok rákattanva. De megkérdezem. – és már írta is a telefonba a kérdést. – Augusztus második szombatjától egy hétig. De egy nappal előbb el kell indulni, mert autóval mennénk Genováig, ami hosszú és nem lenne jó, ha lekésnénk a felszállást. – mondta szinte diktálva, amit írtak a többiek neki.

- Ez nagyszerű, nem ütközik a családi nyaralással sem. Egyébként észrevetted, hogy máris úgy beszélsz, mintha mennél?! – mosolygott Dávid apja. –  Szóval ne várj addig, amíg találnak egy másik embert az üres helyre!

 

Dávid nem tudta, hogy mit csináljon. Ilyen esetekben mindig kikérte Kinga tanácsát. Most is ezt tette. Elővette a telefonját.

Dávid: „Szerinted őrültség elmenni a fiúkkal egy tengeri hajóútra?”

Kinga: „Miért lenne?! Nagy buli lehet, szerintem menj el!”.

Dávid: „De nem lesz mindenhol térerő és ezekkel az őrültekkel összezárva…”.

Kinga: „Kibírod, elég nagy egy ilyen hajó, tuti el tudsz bújni előlük! J”. Ez meggyőzően hangzott Dávid számára is.

Dávid: „Oké, köszi, még meggondolom!”.

Kinga: „Nm!”

- Kész van a szendvics? – kérdezte Dávid, hogy nyerjen egy kis időt a válaszra. Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy megnézzen egy óriási tengerjáró hajót és végülis minden kikötőből el tud menni egyedül is felfedezni a várost vagy a természetet, ha senki nem akarna ilyesmire időt pazarolni!

- Jaj, igen, már kész van! – kapott a sütőhöz az anyukája, a nagy gondolkozás közepette el is felejtette a szendvicseket.

- Akkor írok a többieknek, hogy megyek! – mondta Dávid a szüleinek, mintha ők beszélték volna rá. Igazából, mivel mindenki olyan lelkes volt ő is beleszeretett a gondolatba, hogy világot lásson.

- Jaj, de jó! –örült meg anyukája a hír hallatára.

- Mi az, ami, jaj, de jó? – kérdezte az étkező szélén állva Szofi.

- A bátyád nyáron elutazik a barátaival egy egyhetes hajóútra! – válaszolta anyukájuk.

- De jó, és engem is elviszel, bátyus? Légysziii! – kérlelte Szofi Dávidot a szülei előtt, hátha nekik megesik rajta a szívük és megkérik a bátyját, hogy vigye magával. Sajnos elég gyorsan csalódnia kellett, mert anyukája és apukája egyszerre vágta rá, hogy – Dehogy visz!

- Most miért vagytok ilyenek? Elférnék egy pótágyon is! – próbálkozott be újra.

- Nem, nem férnél, az a nagy hajókon csak 12 éves korig jár! – válaszolta Dávid. Bár imádta a húgait, de nem szívesen engedte össze a barátaival őket, a lányok érdekében. És ez pont egy olyan utazás, ahol a barátai biztos elengedik magukat majd annyira, hogy azt ne akarja megmutatni egyik családtagjának sem.

- Hát, jó, de menjünk mi is valamikor Anyu, légyszi! Ez annyira izginek tűnik!

- Rendben, majd megnézzük, és egyszer elmegyünk együtt. De szerintem Te is majd a barátiddal szeretnél menni… - mosolygott rá anyukája.

- Mi ez az összeesküvés itt lent? Az ember csak egy órát tölt a saját szobájában és mire feleszmél már az egész családja az étkezőben beszélget. – kérdezte Zora lefelé jövet a lépcsőn.

 

A lépcső fából készült és a lépcsőfokok között át lehetett látni, ezért a hangokat is jól lehetett hallani. A lépcső a nappaliba vezetett, ami régebben azért volt rossz, mert az esti tévézés közben nagyon halkra kellett állítani a tévét, hogy a fenti hálószobákban a gyerekek tudjanak aludni. Most már viszont azért volt jó, mert egy kurjantással lehetett szólni a fent tartózkodóknak, ha elkészült a vacsora vagy az ebéd. Olyan fontos témákat lehetett így pillanatok alatt megbeszélni, hogy kész az ebéd vagy a ráér-e mindenki erre vagy arra a programra elmenni. Az étkező a nappali túloldalán volt, ahol nem csak ettek, de a leckét is gyakran itt készítették el. A fenti szobákban nem volt igazán hely asztal számára. Szofinak volt egy darabig asztala, de nagyjából a ruháit, vizes palackjait, smink cuccait tartotta rajta. Annál tanulni csak akkor volt lehetséges, ha két napon belül tartotta a legutóbbi rendrakást. Ez a foglalatosság azonban nem tartozott a kedvenc időtöltésükhöz, tehát ritkán.

Furcsa módon Dávid szobája volt a legrendezettebb, de ez talán azért volt, mert az élet minden területén megfontolt és rendszerező alkat volt. A két nagyobb gyereknek francia ágya volt a szobájában, így bármikor jött hozzájuk vendég nem kellett bajlódni a vendég elhelyezésével. A szobákat pár éve újították fel, így a falak egyediek voltak, mindenki más tapétát választott. Zora szerette a barna minden árnyalatát és a fát, mint alapanyagot, így a szobája egyik falán faburkolatot utánozó tapéta volt. A másik három fala viszont világos barna lett, olyan mintával, mintha kicsit kopna már a festék a festékkel lekent falon. Szofi tapétája szintén barna volt, de modern stílusú, négyzet alakú mintákkal. Dávid szobájában pedig egyik falon zöld és barna vastag csíkok tekeregtek, másik három pedig barna, enyhén foltos mintás volt. A nappali és az étkező matt lakkal kezelt fa bútorokkal volt tele, a szekrények zsalui pedig rozsdás hatásúak voltak. A bútorboltban az volt ráírva, hogy mexikói fenyő antik lakkal. Ha a falak nem egyszínűek lettek volna, hanem követ utánzó tapétával készültek volna, akkor egy vár belső termére hasonlított volna az alsó szint. A konyha szintén faajtós szekrénnyel volt berendezve. Egyedül a konyha pult nem volt fa mintázatú, mert amikor a ház épült, még a márvány minta volt a divat.

 

- Semmiről se maradtál le, Zora, mindössze annyiról van szó, hogy a bátyánk nélkülünk megy el a nyáron egy tengeri hajóútra! - kezdte Szofi az élcelődést. Bár magában azért igazat adott a többieknek, hogy ide most nem illene bekönyörögnie magát.

- Mi-cso-da? Hova, kivel, mikor? Miért nem megyünk mi is? – kérdezte meg óriásira nyílt szemekkel Zora.

- Jól van már, le lehet kattanni a nyaramról. Nélkületek megyek a haverjaimmal egy egyhetes hajókázásra augusztusban a Földközi-tengerre. Genovából indulunk és szerencsére oda is érkezünk, így az autót le tudjuk tenni a kikötő parkolójában. Ennyi.

- Ez azért elég jól hangzik. Átküldöd majd az utazás linkjét?

- Persze hugi, nyugi, mindent fogtok tudni. Szerintem akkor is, ha én nem írok róla semmit, mert a többiek Facebook és Instragam oldala tele lesz képekkel, lefogadom.

- Megírtad már, hogy mész?- vágott közbe Dávid anyukája.

- Nem, de most megírom. És köszi a vacsorát, finom volt! – Dávid kacsintott és felállt, elmosta gyorsan a tányérját és már ment is fel a lépcsőn, kezében a telefonjával és írta a többieknek, hogy rendben, ő is megy velük.

Éljen a tavasz! Minden évben, kivéve mikor érettségire készülsz! Májusban nem a fűben fekve ábrándozol a fiúról, aki a múltkor rád nézett a folyosón, vagy akit láttál a buszon előző nap. A vizsgákkal megtűzdelt tavaszt nem várod. Túlélésre gyúrsz. És Petra számára ez volt az első ilyen tavasz. Amikor az érettségi és a felvételi súlya alatt nem várta a jó időt, a nyüzsgést a városban. Mert csak a szívét fájdította. Most is a töri tételeket kellett volna olvasgatni, de ehelyett a kertben a pléden fekve a fa ágait nézte. Csodálta a természetet, mert minden évben képes volt ugyanolyan hirtelen és ugyanolyan pompával elárasztani a tájat zöld színnel és színes virágokkal.

De most nem ezt kellett volna nézegetni elmerengve, hanem a tételeket olvasni. De a macska a szomszédban, a kutya a kert másik felén és a bogarak a fűben teljesen lekötötték Petrát. Amúgy sem sokat ért már a tanulás. Mindent elolvasott már vagy tízszer, de ahogy az osztályfőnöke mondta, ki ne félne az érettségitől előre és ki ne mondaná utólag, hogy „jaj, de könnyű volt”.

És akkor jött egy bogár! Egyre közeledett a plédhez. Aztán szépen akkurátusan megküzdött a pléd szélével. És akkor eljött az idő, hogy a plédet felkapva és gyorsan kirázva Petra berohanjon a házba. Egy ötlakásos társasházban a középső lakásban laktak öten, Petra, a szülei és két lánytestére, Fanni, aki húsz éves és egyetemista és Kíra, aki tizenhat éves gimnazista volt. Mindannyian külön szobában laktak, de sok időt töltöttek csajos dolgokkal a fürdőszobában vagy egyikőjük ágyán ülve. Mióta Fanninak komoly kapcsolata volt, kevesebbszer csatlakozott a csajos programokhoz, több időt töltött Gáborral, a magas, szőke lovagjával.

Minden lakáshoz tartozott egy kis füves kert is és persze mindkét emeleten volt egy terasz. Ezeket leginkább Petra használta, mert a többiek inkább a szobájukban voltak vagy elmentek a barátaikhoz és velük mentek sétálni, kirándulni vagy biciklizni, mint hogy kiüljenek az unalmasnak ítélt teraszra.

- Bogááááár van a plédeeeeen! – rontott be a nappaliba, maga után vonszolva a plédet Petra.

- Neeee, most mi leeeeesz? – kérdetett vissza Fanni a konyhából. – Mi bajod van vele, ő is élőlény és kicsi, tehát biztos fél tőled. Te egy pöccintéssel arrébb rakod. De kint jobb lenne mindenkinek. Neki, mert a természetes közegében lesz, nekünk, mert nem kell a lakásban vadászni rá. Szóval, megteszed, hogy kint rázod ki a plédből?

- Szerintem már elrohant a kiabálás miatt a szomszédba – mondta Kíra a lépcsőről lefelé jövet. – Egyébként meg amúgy sem fogja kivinni, ha már végre itthon van, biztonságban a lakásban. Nem ismered még a csajt? Odaadja neked vagy nekem a plédet és azt mondja, hogy nézzük meg, hogy lerázta-e már… - nézett föl a plafonra és aztán a nővérére.

- Milyen igazad van Kíra, megtennéd, hogy meg is nézed? – pislogott rá Petra kérlelve.

- Hogyne, add ide, de cserébe ma te viszel a kutyának enni!

- Jó, jó, csak nézd már meg!

- Ahogy látom, jó munkát végeztél, sehol egy rettenetes méretű űrbogár! – viccelődött Kíra.

- Köszi, örök hála! – és már ment is Petra, hogy eltegye a plédet a helyére.

- Petra! – kiáltott utána anyukája, aki apukájával együtt az étkezőben üldögélt.

- Iiiigen, anya!

- Ide tudnál jönni, ha már sikerült kiheverni a bogár esetet?!

- Persze, jövök, de nem vicces. Utálom őket, ennyi!

- Akkor miért nem a teraszra fekszel ki? Ott kisebb eséllyel jön szembe egy bogár! De nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy apáddal most foglalnánk le a nyaralásra a szállást és a többiekkel már sikerült megbeszélni.

- Hova megyünk idén?! Remélem nem megint egy vidéki, trágyaszagú szállásra. – mondta kissé sem fedve el a gúnyt, ami a hangjában volt.

- Most miért mondod, az igazi falusi élet velejárója egy kis istálló és a trágya. – mondta mosolyogva az apukája, aki magas, jó vágású, kissé őszülő negyvenes éveiben járó férfi volt. – De tudod, hogy nem úgy terveztük, csak a foglaláskor nem adtak szagmintát. De majd most biztos nem lesz okod panaszra, mert friss levegő lesz a szálláson.

- Miért itt adnak szagmintát a foglalás előtt? – tette fel kissé unottan Petra.

- Nem, csak a tengeren lesz. Szeretnénk idén kicsit ünnepelni. Ugyanis a házassági évfordulónk kerek lesz és gondoltuk nektek is lesz kedvetek kipróbálni egy óriás tengerjáróhajót! – mondta félig mosolyogva Petra anyukája.

- Az tényleg nem hangzik büdösnek. De milyen sokan vannak egy ilyen hajón összezárva? És mennyi ideig tart az út? És honnan is indul? – kezdte a kérdezősködést máris Petra.

- Azt ne mondd, hogy te inkább itthon maradsz! – kezdett csodálkozni Fanni. – Biztos sok ember van ott, de elférünk majd. Már voltak emberek, akik túléltek egy ilyen megpróbáltatást. Egy luxus hajó! Érted? Kapsz kaját, amennyi beléd fér és nézelődhetsz európai városokban. Ne húzd már a szádat, mint egy ovis!

- Jó, de annyi emberrel egy hajón!

- Pontosan 4 363 utas és 1 370 fő személyzet! 1 637 kabin 18 emeletes hajón, amiből sajnos csak 14 látogatható az utasok által. A hajó maga 333,3 méter hosszú, 37,92 méter széles és a 18 emelet 66,8 méter magasra nyúlik fel. Így sem érdekel a dolog? – próbálta elkápráztatni Petrát az apukája.

- Hát, nem hangzik rosszul. És mikor? Nekem táborom lesz a nyáron, tudjátok! – kezdett el barátkozni a gondolattal Petra, hogy a nyarat egy elég jelentős méretekkel rendelkező sok ezer ember által belakott hajón töltse a család többi tagjával.

- Tudjuk, ezért az augusztus 12-én Genovából induló hajót néztük. Az pont egy hét alatt járja körbe a Földközi-tengert és 20-án már mindenki újra mehet amerre lát! – mosolygott Petra anyukája.

Petra szülei 20 éve, Fanni születése után pár hónappal házasodtak össze. Előbb tervezték az esküvőt, de amikor kiderült, hogy a menyasszony már nagy hassal állna az anyakönyvvezető elé, akkor inkább úgy döntöttek, hogy várnak az esküvővel. Szilvi tíz centivel volt alacsonyabb százkilencven centis férjénél, ennek köszönhetően sokszor viselt magas sarkú cipőt ruháihoz, amitől még karcsúbbnak tűnt. Hosszú barna haja és barna szeme volt csakúgy, mint a férjének, Zsoltnak, ezért a lányok is mindannyian ezt örökölték. Fanni alacsonyabb volt, mint anyukája. Petra pontosan akkora, mint ő és Kíra még növésben volt, de nem úgy tűnt, mint aki megállna százhetvenöt centi alatt, mivel tizenhat évesen már százhetvenhárom centire nőtt.

- És milyen kabinunk lesz? – kérdezte meg a számára legfontosabbnak vélt kérdést.

- Arra gondoltunk, hogy Fanni megkérdezheti Gábort, hogy szeretne-e jönni velünk és akkor ők lennének egy kabinban, ti Kírával egy másikban és mi apáddal egy harmadikban. Mit szólsz hozzá?

- Nekem végülis mindegy, de Gáborral semmiképp sem szeretnék egy kabinban lenni! – nézett kissé mérgesen a családjára Petra. Mindenki tudta, hogy azért ilyen csípősek a megjegyzései mostanában, mert pár hónapja szakítottak élete eddigi legnagyobb szerelmével és mindenkit, ahogy ő mondta „utált” egy kicsit, de igazából csak irigykedett azokra, akik boldognak látszottak. És enyelgő, csókolózó párt nem szeretett volna bámulni a nyaralása alatt. Így is látni fogja, amikor együtt pózolnak majd a közös képekhez. Szóval az elkerülhetetlen, hogy az étkezések és kirándulások során ne lássa majd a szüleit és a testvérét a barátjával, de hát vödröt csak nem húzhat a fejére élete hátralevő részében. Legalábbis azt mondták neki.

Tomi nagyon megbántotta, mert nem szólt, hogy beleszeretett egy másik lányba, csak egyszerűen felszívódott, eltűnt. És napokkal később egy Messenger üzenetben közölte Petrával, hogy sajnálja, de már másba szerelmes. Petra teljesen elvesztette a hitét a szerelemben. Egy életre, de egy időre biztosan. És ezt a többiek próbálták figyelembe venni, ami néha nagyon nehezen ment nekik, de nem akarták, hogy még jobban magába forduljon.

- Vele nem is kell, egyrészt nem engedném, mert futva menekülne ki a szobából, amint megszólalsz reggel, mert olyan rémesen mogorva vagy, hogy nekünk is nehéz elviselni, nemhogy egy kedves, kiegyensúlyozott, boldog idegennek. Meg egyébként azért sem, mert nem bírná elviselni a rendetlenséget, amit egy kabinban képes lennél csinálni. – vágott vissza Fanni élesen.

- Elég lányok. Petra, mi legyen, eljössz? – kérdezte anyukája kurtán, hogy véget vessen a beszélgetésnek mielőtt még vitába fordulna.

- Igen, asszem nem árthat meg, ha kicsit egyedül üldögélhetek a kabinomban és megnézem a városokat, ahol kiköt a hajó.

- Nagyszerű, akkor foglaljuk is. Annyi még, hogy arra számítsatok, hogy útközben valahol megalszunk, mert nem késhetünk el. A felszállás 18.30-kor véget ér és nem várnak meg minket. Azt hiszem Veronában állunk majd meg és egy kis szállodában alszunk majd. Ez nincs nagyon messze és akár gyorsan este még a várost is meg tudjuk nézni.

- Jaj, muszáj pont a szerelmes Rómeó és Júlia városában megállni? – fakadt ki Petra.

- Nyugi, majd az Arénát nézzük meg, ami olyan, mint egy kis Colosseum. Többre úgysem hinném, hogy lesz erőnk egy egésznapos autókázás után. – mondta az apukája megnyugtatásképpen.

- Be is írom a naptárba, nehogy rászervezzetek valamit! – mondta Szilvi. Volt egy családi programszervező alkalmazás, amit használtak. Ha valaki beírta a programját, akkor azt mindenki látta. Ezért akkor is tudott programot szervezni a család, ha épp nem volt elérhető mindenki és nem volt idő chaten megbeszélni.

- Én meg csinálok egy Facebook zárt csoportot és azon belül egy eseményt, amibe szintén bármikor bárki meg tudja nézni, mikor megyünk. És ha találok valami jó kis linket olyan városhoz, ahova megyünk, azt is betehetjük. Meg utólag jó lenne az összes fényképet egyben látni! – lelkesedett Zsolt.

Petra: „Itt az elmegyógyintézet!” írta Petra Kingának.

Kinga: „Na, mesélj!” jött a válasz szinte azonnal.

Petra: „Családi nyaralás. Hajóút! :/. Szerinted túlélem?”.

Kinga: „Ez izgi, mikor?”.

Petra: „Augusztus 12-től. Egy hét.”

Kinga: „És hol? Karib térség vagy mediterrán út?”, ahogy leírta Kinga már váltott is át a másik ablakra, ahol Dáviddal folytatott beszélgetései voltak. Ráírt Dávidra is.

Kinga: „Mikor lesz a hajóút? És hova?”

Dávid: „Augusztusban, miért? Te is jönnél a barátnőiddel? J”

Kinga: „Dehogy, csak érdekel. És hányadikán indul a hajó? És honnan is?” kérdezte és közben már elkezdett egyre hevesebben verni a szíve.

Petra: „Csak a Földközi-tenger. Genovából indulunk. De miért? Jönnél Te is a szüleiddel? Nem lenne rossz! ;)”

Kinga: „Ja, nem, csak kíváncsi voltam. De nagyon jól hangzik! Majd sokat írj! És biztos tele lesz a hajó lebarnult fiúkkal!”

Dávid: „Genovából indulunk augusztus 12-én. Biztos van még üres kabin. Megkérdezzem Benjit eljönne-e? :D”

Kinga: „Nagyon vicces vagy, de akkor én már a szüleimmel megyek nyaralni. De nem hajóútra megyünk. Csak repülünk és ott egy helyben maradunk.”

Kinga nagyon mosolygott magában. Megtett mindent, hogy a két barátját összehozza, erre a nyáron egy hetet fognak együtt tölteni egy hajón. Biztos volt benne, hogy ott aztán biztosan összefutnak. Egy hajón nem lehet elkerülni egymást. Van a fedélzeten egy medence rész, ahol biztos össze fognak futni. Lehet, hogy mégis igaz, hogy hagyni kell, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek.

Azért sajnálta, hogy nem lesz ott, mert mi van, ha megint „összefutnak” és egymásra sem néznek. Beleszólni már nem akart Kinga, mert még egy félresikerült kísérlet és már nem biztos, hogy Petrát ki tudja engesztelni egy jópofa üzenettel. Úgy döntött, hogy annyit tesz, hogy várja az üzeneteket a két emberkétől és majd meglátja.

Nóri kelletlenül készülődött a szokásos látogatásra az apukájához és annak új párjához. Nem volt baj az új nővel, kivéve, hogy volt. Apukája két éve költözött el, mert beleszeretett egy, a feleségénél fiatalabb nőbe. Nem tartott örökké az a kapcsolat, de Nóri anyukája már nem fogadta vissza. Maradt minden a régi kerékvágásban. Nóri bármikor mehetett az apukájához, ami az elején azt jelentette, hogy hetente egy-két hétköznapon találkoztak és néha ott is aludt és hétvégén meg családi ünnepeken is átment apukájához.

De az elmúlt két évben a kapcsolatukra a hullámzó volt a legmegfelelőbb jelző. Mivel nem igazán kedvelte az új barátnőket, akiket az apja választott. Sokszor szeretett volna inkább csak az apukájával lenni és nem úgy, hogy egy vadidegen nő is jelen van. Néha el is mentek programokra kettesben, de azért mindig nem vonulhattak el, főleg télen, amikor a lakásban voltak, filmet néztek vagy társasoztak.

- Anya! Indulok! Ott maradok apánál vasárnap estig. Szombaton családi ebéd lesz – és felnézett a plafonra – és vasárnap valami programot csinálunk apával. Szerintem moziba megyünk. – mondta anyukájának miközben a vállán az újonnan kapott hátizsákkal a konyhába ment. Mivel anyukája épp főzött, lopott a nyers répából és egy puszit nyomott anyukája arcára.

- Jól van, érezd jól magadat! Remélem, idén valami hasznosabb ajándékot kapsz! – kacsintott a lányára Ági. Ő egyedül maradt, miután a férje elköltözött. Volt egy próbálkozása, ami fél évig tartott és nemrég lett vége, de azt mondta, hogy nem biztos benne, hogy szeretne még egyszer egy férfit a lakásába engedni.

- Ne is mondd, nagyon aggódom. Legjobb lenne, ha szólnék neki, hogy ne erőlködjön, és ne kérdezze az aktuális csaját arról, hogy mit hordanak a mai tinik, mert, ha megint egy hülye fülbevalóval vagy egy rémes smink készlettel áll elő, akkor valakit felakasztok. Mondjuk arra gondoltam, hogy nem magamat, hanem a csajt. Végülis ő találta ki! – vigyorgott az anyukájára Nóri.

- Ne hülyéskedj! Köszönd meg, mosolyogj, és majd legfeljebb itthon kidobod, amit kaptál! – csitította Ági a lányát. – És imádkozz! Hátha az új lány sokkal jobb ötletet ad. Egyébként is furcsa lenne, ha a huszadik születésnapodra is valami idiótaságot adna! Hidd el, ügyes lesz!

- Jaj, hogy lehetsz ennyire elnéző apával, nem is értem. De jó, pozitív leszek. És amint tudom, megírom, hogy mit kaptam.

- Rendben. Érezd jól magadat!

- Köszi anya! Igyekszem! – vágott fintort Nóri és elindult az ajtó felé! – És jó legyél, anya, csak semmi buli, amíg távol leszek, se pasi se pia, ígérd meg!

- Ígérem, de menj már, biztos várnak! – pöckölt felé az anyukája.

Nóri szaladva ment lefelé a lépcsőn és ki a kapun. Fel volt dobódva, mert a sulinak vége lett és a múlt hétvégén már a család másik felével megtartotta a születésnapját. Oda Andrást is elhívta az anyukája. És nagyon jó érzés volt, hogy elfogadják a fiút, akit szeret, mint a család új tagját. Könnyed léptekkel haladt a villamos megálló felé. Szerencsére apukája nem költözött nagyon messzire, valószínűleg tudta, hogy egy idő után nem fogja meglátogatni túl sűrűn a lánya, ha át kell hozzá utaznia a fél várost.

A belvárosban egy kisebb lakást bérelt. Nem kért mást a válásnál, csak, hogy láthassa a lányát bármikor. Ami nem volt nagy kérés, mert már Nóri önállóan dönthetett arról, hogy mikor és mennyit akarja látni az apját. Ági nem fogadott el semmit, mert úgy gondolta, hogy azért cserébe, hogy nem kellett elköltöznie és megtarthatta a lánya nevére írva a fél lakást, elég neki ahhoz, hogy ne kérjen mást. Nóri nagyon lelkiismeretes lány volt, nyaranta megkereste a pénzt a kikapcsolódásra és év közben is ment dolgozni, hogy ne kelljen rá költenie anyukájának. Persze, azért kapott dolgokat. Néha egy farmert, néha egy bikinit. Anyukája elvitte egy plázába, ha úgy gondolta, hogy venni kéne valamit Nórinak. Ági látta, hogy most nincs elég pénze Nórinak egy új kollekcióhoz, ami kellett az új évszakban, mert már szinte mindent kinőtt vagy elhordott a szekrényből.

Nóri pont elérte a villamost, amit a BKK futár alkalmazásban kinézett magának. Felült és betette a fülébe a fülhallgatót és elindította a Spotify-on a kedvenc számait. Apukája a belvárosban lakott húsz perc alatt odaért. A villamosról a Gárdonyi téren szállt le és besétált a Bertalan Lajos utcába. Nóri egyik csoporttársa az egyetemről szintén ebben az utcában lakott, ezért többször volt, hogy átment hozzá, mikor az apukájánál aludt. Megcsinálták a beadandó feladatot. Így legalább együtt szenvedtek vele, ami azt jelentette, hogy egy szobában feküdtek a laptopjukkal a hasukon és ütögették a billentyűket. Közben néha ettek valami igazán nem egészséges dolgot és ittak valami hideg italt. De most nem tervezte, hogy átugrik, mert reménykedett, hogy a születésnapján tényleg minden tökéletes lesz.

Apukájánál volt egy saját szobája. Bár nem volt olyan lakájos, mint az otthoni, mert nem vitt át túl sok könyvet meg annyi kép sem lógott a falon, hogy azzá varázsolja, de sivárnak sem volt mondható. Szépen fel lett újítva két éve, amikor beköltözött az apukája és ezért olyan volt az egész lakás, mintha egy magazinból vették volna ki. A falak halvány sárgák voltak, Nóri felakasztott a falra két vászonképet, amit ő festett még középiskolás korában. És volt még a falon egy félig töltött könyvespolc. A szekrénye natúr fából készült, amiben elvesztek a ruhái, mert csak pár napra való ruhát tartott ott.

Benyitott a harmadik emeleti lakásba.

- Sziasztok! Megjöttem! – kiabált óvatosan a lakásban. Az előszobában állva nem látott senkit, de hallotta, hogy matatás hangja jön a konyhából.

- Szia Nóri! – köszönt neki apukája Péter és barátnője Anna. – Mindjárt kész a kaja! – és azzal a lendülettel már puszit is kapott apukájától. Apukáján kötény volt, borostás arca már a kora nyári időszakban is barna volt. Kék szemét a barna bőre még jobban kiemelte. És mikor mosolygott még jóképűnek is látta a gyengébbik nem többsége. Nóri bekísérte apját a konyhába és megnézte mi készül a tűzhelyen.

- Nem kukucskálunk! – szólt rá mosolyogva Péter. – Meglepetés, tudod! Úgyhogy a hűtőbe se nézz be, mert akkor kitalálod, hogy mi lesz a desszert.

- Apa! Nem vagyok már kislány. Nem lesz semmi baj, ha nem meglepetés az egész nap. És, ha őszinte akarok lenni, akkor azért van némi esély arra, hogy az ebéd kacsasült lesz lila káposztával és krumpli pürével. Mert tudod, hogy az a kedvencem és minden alkalomra azt kérem, ha Te főzöl. A tortát is megtippelhetem? – kérdezte incselkedve Nóri.

- Ha akarod! Úgysem fogod kitalálni! – viccelődött Péter.

- Fogadni is mernék rá!

- Attól óva intelek! Biztos veszítenél! – válaszolt Péter.

- Csokis torta. Csak azt tudod sütni! – és kinyújtotta a nyelvét hozzá.

- Hát most jól benézted! Nem az van!

- Tényleg? Akkor mi? – kérdezte most már komolyan Nóri.

- Nem árulom el, meglepetés! – válaszolta Péter. – Egyébként is kész van a kacsa, menjünk, üljünk le és együnk!- javasolta Péter. Nóri megfogta a kikészített evőeszközöket és az étkészletet és letette az asztalra, mielőtt leült volna. Anna hozta a krumplit, ami már az edényben pihent a kacsára várva. Péter pedig a konyhai kesztyűjében hozta a sütőből épp kiszedett kacsát.

- Apa! Ennek igazán jó illata van! Biztos nagyon finom! – mondta vágyakozva a kacsára nézve Nóri.

Az ebéd könnyed csevegéssel telt. Nóri mesélt a vizsgáiról és arról, hogy mit is szeretne a nyáron dolgozni. Sikerült a kedvenc fesztiváljára bejutnia úgy, hogy dolgozzon és így nem csak, hogy ingyen hallgathatja a koncerteket, de még pénzt is kereshet vele.

- Akkor jöjjön a csoki tortád! – kacsintott a lányára Péter.

- Mondtam, apa!- mosolygott Nóri.

- Tá-tám. – rakta le az asztalra a gyümölcsös túrótortát Péter.

- Aztaaa! És ezt Te csináltad? – nézett kétkedve apukájára Nóri.

- Majdnem. Anna segített, de én is tevékenyen részt vettem benne. Ugye, Anna?! – nézett a barátnőjére megerősítést várva.

- Tényleg így volt! – válaszolt Anna. – Isten éltessen!

- Köszönöm nektek! Tényleg, ez nagyon finom lett! – mondta teli szájjal Nóri. – Igazán nagyon jó lett!

Megették a tortát, bepakolták az tányérokat a mosogatógépbe és bementek a nappaliba.

- Akkor most az ajándék következik! – mondta Péter és elővett egy borítékot. – Idén arra gondoltam, hogy valami maradandó ajándékot szeretnék adni. Szóval bármennyire is egy kis pénzre számítasz, nem az lesz! – mosolygott Péter a lányára és átadta neki két puszi kíséretében a borítékot.

- Köszi, apa! – mondta egy nagy ölelés közben Nóri és adott két puszit apukájának, aztán leült, hogy kibontsa a borítékot.

Nem igazán tudta elképzelni, hogy mi lehet benne, ha nem pénz. Amikor kinyitotta, egy A/4-es papírt talált benne, amin egy nagy hajó volt, jobb oldalon, egy kis képen egy térkép, ami összekötött a Földközi-tengeren a kikötővárosokat. És ott volt ő és Andris is a képen. Bár Andris már öt hónapja élete része volt, de nem feltételezte, hogy apukája bármikor gondol rá, mint aki egy születésnapi ajándék része lehet. Bár többször találkoztak, de nem igazán volt még idejük megismerni egymást. Volt, hogy vacsorára ugrottak fel együtt Péterhez, vagy csak egy esti sörözés mellett beszélgettek a tanulásról, a családról és egyéb aktuális témáról.

- Apa! Ez az, amire gondolok? Ez egy u-ta-zás? Egy tengerjárón? Két főre? Nem hiszem el! – az utolsó szó már szinte sikítva futott ki a száján, annyira örült. Sok mindent kinézett az apjából, de hogy elküldje egy nyaralásra a barátjával, azt sosem gondolta volna.

- Ne aggódj, anyáddal már egyeztettem, elenged ő is!

- Ez szuper, apa! Nagyon köszi! Nem is akarom elhinni! – hebegte Nóri és újból odaugrott, hogy átölelje az apukáját.

Nórival egész este madarat lehetett volna fogatni, annyira örült. Végigbeszélték az összes várost, ahol a hajó ki fog kötni. Azt is egyeztették, hogy hol mit szeretne Nóri megnézni. Apukája pedig elmondta neki, hogy ő mit nézett meg, amikor ott járt. Az egész este lelkes tervezgetéssel ment, Nóri észre sem vette, hogy nem üzent anyukájának, csak akkor, amikor a mobilja rezgett.

Ági: „Na, mi van? Még nem kaptál semmit?”

Nóri azonnal válaszolt, mert lelkiismeret-furdalása lett amiatt, hogy nem üzent rögtön, pedig megígérte.

Nóri: „Jaj, Anya, ez olyan szuper! Köszi, hogy elengedsz!”

Ági: „Biztos nagyon jól fogod érezni magadat. Jó éjt!”

Nóri: „Igen, az tuti, jó éjt Neked is!”

Nórinak eszébe jutott, hogy Andrisnak is ír, de aztán úgy döntött, hogy inkább majd személyesen mondja el neki a nagy hírt.

 

 

Másnap reggel is még eufórikus hangulatban volt Nóri az utazásra tudott csak gondolni. Ebédelt még apukájánál, aztán elindult, hogy Andrissal találkozzon, mielőtt haza menne. Ezt a találkozót még pénteken reggel fixálták le és azóta nem is beszéltek, ezért Nóri elindult a találkozóra háromkor.

Nóri: „Szia! ½ 4-re ott leszek!” írta Andrásnak a villamoson.

András: „Szia! Ok, várlak!”

Nem sokkal fél négy előtt odaért Nóri a megbeszélt helyre, a Deák téri végállomásról gyalog ment a kávézóhoz.

- Szia Andris! – köszönt mosolyogva Nóri. Alig bírta palástolni, hogy nagyon fel van dobódva. Megpuszilta Andrist.

- Szia Nóri! – köszönt Andris is, de valahogy nem volt túl jó kedve.

- Valami baj van? Olyan savanyú arcot vágsz! – mondta Nóri. Azt érezte, hogy ez az alkalom nem lesz megfelelő, hogy elmesélje milyen kaland vár rájuk. Nem tudta, hogy mi történt Andrással, de valami komolynak kell lennie, ha ennyire komor arcot vág a fiú. Ilyen még sosem volt mióta ismeri.

- Hát, azt is lehet mondani! – válaszolta Andris és belekezdett a mondanivalójába.

A következő egy órában azt hitte Nóri, hogy álmodik. András elmondta neki, hogy bár nagyon szereti őt, de találkozott mással, akivel úgy tűnik, hogy nagyon egyformán gondolkoznak és szeretnék minél több idejüket együtt tölteni. Nóri tartotta magát, nem akart András előtt összeomlani, sőt hazafelé a villamoson is a zenét hallgatva másra gondolt, hogy nehogy eleredjenek a könnyei. De otthon már nem tudta visszatartani. Ahogy belépett az ajtón kitört belőle az elmúlt egy óra minden fájdalma. Anyukája, meghallva az ajtó nyitódását, elé ment, de mikor ránézett és látta, hogy elkezd zokogni, nagyon megijedt.

- Mi történt? Tegnap még olyan boldog voltál!? – kérdezte a lányától.

- Semmi, szakítottunk Andrissal. Beleszeretett valakibe. – válaszolta hüppögve Nóri a kérdésre és utána már nem tudta jobban kifejteni, mert zokogásban tört ki.

Ági nem tudott mit mondani, ezért csak megölelte a lányát és hagyta, hogy kisírja magát. Az utazás pedig nem vész el, majd talál valakit, aki szívesen elmegy vele. Sok barátnője közül biztos bármelyik örül majd egy ilyen lehetőségnek.

 

 

Már nem volt sok idő az utazásig, mikor Nóri Ágitól megkérdezte – Anya, szeretném, ha te jönnél velem a hajóútra. Tudsz szabit kivenni?

- Nóri, ne hülyéskedj, menj az egyik barátnőddel, biztos jól mulatnátok. Mit csinálnál egy hétig velem? – kérdezett vissza Ági.

- Anya, én szeretek veled lenni. Majd jókat beszélgetünk, nézzük a fiatal és a középkorú pasikat és jól kidumáljuk őket! – mondta nevetve Nóri, bár igazából azért is örült volna neki, ha Ági igent mond, mert már igazán kellett volna találni valakit, aki megosztja Ágival a mindennapokat. Nóri egyre kevesebbet volt otthon és látta, hogy anyukája sokszor szervezne programot, de ő épp nem ért rá színházba menni vele vagy csak beülni valahova. Kellett egy pasi mellé, de otthon ülve és a munkába járva nem nagy a valószínűsége, hogy talál bárkit.

- Meggondolom. Ez tényleg nem hangzik rosszul. És meg kell még beszélnem apáddal is. Végülis nem engem akart elküldeni nyaralni. – nevetett Ági.

- Apának megmondom, hogy veled szeretnék menni. Neki biztos mindegy, hogy kivel megyek. – válaszolta lelkesen Nóri. Megörült, hogy anyukája máris elgondolkozott az ötleten.

- Végre induluuuunk! – kiáltotta el magát az út végén Marci. Dávidék házánál állt az autó, amibe épp pakolták be a bőröndöket az induláshoz. Még alig voltak az utcán emberek, mert kora reggel volt és szombat, nem utolsó sorban Dávidék zsákutcában laktak. Mindenkinek azt mondogatta, hogy szerinte az ő utcájuk az utolsó Budapesten, amelyik még nincs aszfaltozva, még mindig földút.

Úgy állapodtak meg a fiúk előzőleg, hogy mindenki betesz egy közepes méretű bőröndöt a kocsi csomagtartójába és akkor elférnek kényelmesen a hosszú úton az utastérben kisebb hátizsákok táraságában. Ezek után megjelent Marci egy bőrönddel, egy hátizsákkal, egy sport táskával és a fején egy úszógumival.

- Atya világ! Mit akar ez a gyerek ennyi cuccal? Nem kempingezni megyünk. – mordult fel Gúz az autó mellett állva.

- Mesélj, mi történt azóta, hogy megállapodtunk abban, hogy egy bőrönd és egy hátizsák a teljes menetfelszerelés?!?! - vonta felelősségre Dávid Marcit, amint közelebb ért.

- Most mi van? Megyünk várost nézni, ehhez kell farmer, póló, kényelmes cipő, megyünk majd kirándulni, ehhez már bakancs is kell, aztán alszunk, én persze nem az aznapi túrafelszerelésben tervezem az alvást. Aztán még strandolunk is, jó az úszógatyám elfér kis helyen, de eszünk még étteremben, amihez azért kell valami laza öltözet, és még díszvacsorára is megyünk, ami öltönyös! Ez egy magára valamit is adó férfinak egy elég nagy bőröndöt jelent.

- De hát nem egy hónapra megyünk csak egy hétre… - dorgálta most már Áron is Marcit a cucc miatt.

- És mosni is akarsz közben? Ne legyél már ilyen. Elférünk így is simán. Egyébként meg az úszógumi csak poén és leengedem!

- Igazán megtisztelsz vele minket, azt hittük már az ablakba fogod kirakni… - morogta Gúz.

- Na, elég a nyavalygásból, srácok! Tegyük be a cuccokat és induljunk!

Marci már emelte is a bőröndöt, hogy Dávid betehesse a csomagtartóba a többi mellé. De meglepetésére Dávid nem vette el tőle a bőröndöt. Úgy, ahogy a lendület vitte, a bőrönddel a kezében beesett a kocsi mögé. Ahogy elhasalt a többiek harsány nevetésben törtek ki. Marci fogta magát, felkelt és megpróbálta betenni a bőröndjét az autó csomagtartójába a többieké mellé. Nem sikerült. Illetve betenni sikerült, de nem úgy, hogy ne lógjon feljebb a kalaptartó síkjánál és ezért a csomagtartó nem csukódott le. Szegény Seat nem szokott hozzá, hogy ennyi kacatot kelljen elnyelnie. Pedig ment már a család együtt nyaralni és vittek a kempingbe matracokat, felfújható kajakot. Mégis elfértek…

- Akkor most állj neki és szedd ki az összes cuccot és pakolj újra vagy szerezz egy kisebb bőröndöt és hagyd itthon a felesleges cuccaidat, légyszi! – kérte erájesen Gúz, miközben hátrafésülte kezével a szőke fürtöket a fején. A haja volt az ékessége. Barna haja felül hosszú, hullámos volt, de a végét szőke festette a fodrásznál.

- Jó, akkor adjatok egy kisebb bőröndöt. Csak nem akartok két órát várni rám, amíg haza megyek és átpakolok. Itt hagyom a szerintetek felesleges cuccaimat nálatok, Dávid. – mondta sértődött hangon, de beletörődve Marci.

- Várj, hozok egy bőröndöt! – mondta Dávid és már el is tűnt a pincében. – Itt is van egy. Ez pont akkora, mint az enyém. Mivel két számmal kisebb a konfekció méreted, csak elférsz benne.

- Milyen két szám? Arra gondolsz, hogy laposabb a hasam? A cipő méretem egy számmal kisebb csak, szóval épphogy csak be fogok férni. Mivel sokkal igényesebb az öltözködési stílusom a tiednél, ezért több ruhám van, mint Neked. – mondta széles vigyorral, amiért sikerült visszavágnia. És a nagy pakolás elkezdődött. Mindössze húsz perc telt el, amikor odament a fa alatt fetrengő fiúkhoz, hogy elújságolja a nagy hírt.

- MEHETÜÜÜNK! – kiabált egy jó hangosat, hogy a félig szunyókáló srácokat jó alaposan magához térítse.

- Mi ütött beléd? Minek kiabálsz? Halljuk, sikerült a gardróbodat beszuszakolni egy közepes méretű bőröndbe. Mi ebben a nagy hír?! Nekünk elsőre is ment, nem kellett ránk várni húsz, mutatom is – és az ujjával mutatott egy kettest és a másikkal egy nullást - percet. Szóval akkor indulunk!!!- mondta Gúz és már sietett is, hogy előre ülhessen az autóban. Legalább az első állomásig. Legyen az bárhol és bármikor.

Sorban beültek az autóba és nagy integetések közepette elindultak. Bár nem igen volt kinek integetni, mert az utca teljesen üres volt, Dávid nem várta el a család többi tagjától, hogy korán keljen miatta, szóval este elköszönt tőlük.

- A csajokat kiállíthattad volna egy integetésre! Olyan magányos így az indulás. Lehangoló! – kezdett bele Marci a szóáradatba.

- Majd biztos emiatt felkelnek. Csak, hogy Marci kapjon pár puszit és legyen, aki integet neki. Addig álljál fél lábon! – vágta rá Dávid.

- Azért remélem, hogy a cuccaim meglesznek, mikor hazaérünk! - mondta Marci aggódó arcot erőltetve a fejére, de a végét elmosolyogta.

- Persze, nem kell félned, anyám nem szokott idegen férfiruhákban mászkálni. Még otthon sem, nemhogy máshol! – röhögött rajta Dávid és már vette is az irányt az autópálya felé, ahogy a GPS mutatta.

- Tegyünk be egy kis zenét. Szét fogom unni az agyamat a hosszú úton. - vetette fel Áron.

- Miért? Nem hoztál fülhallgatót? – kérdezte Gúz aggódva. Arra gondolt, hogy nehéz lesz kibírni az egész utat, ha rock számok üvöltenek a kocsiban.

- De, hogyne hoztam volna, de jó lenne, ha megismernétek a kedvenc számaimat. Nagyon frankók.

- Asszem már eléggé ismerjük, köszi! És annyit biztosan állíthatok, hogy hangosak. De ha nagyon szeretnéd, a régiekből esetleg rakhatsz be. Egy kis U2 vagy Coldplay, esetleg Green day? – próbált kicsit finomabb területre evezni Dávid, aki jobban kedvelte a reggelente a napi műsorokból jövő slágereket. Azok mellett nem érezte úgy, hogy a dobhártyája beszakad, vagy, hogy a fejét ütik egy kalapáccsal.

- Jéééézuuusom! Inkább a fülhallgató, köszi! – és már fordult is oldalra Áron. Ekkor vette csak észre, hogy a nap pont rá süt. - De nem erre megyünk majd végig, ugye? A nap pont ide süt! - tört ki panaszosan.

- Nem, nem erre megyünk majd, de mivel a nap majd délről fog sütni és csak estére tér át a nyugati oldalra, ezért nagyrészt rád és rám fog sütni útközben. – válaszolta Dávid. – De nyugodjál le, van az autóban légkondi, tök modern, XXI. századi csodajárgány ez.

- Nem hiszem el. Te, azért siettél előre, mert tudtad, hogy végig innen fog tűzni a nap? – bökte meg Áron hátulról Gúzt.

- Persze, én már voltam Nyugat-Európában autóval, tudom, hogy mikor hova kell ülni, hogy az öcsémre süssön a nap! – vihogott hangosan Gúz. És előre fordulva Dávidra kacsintott.

Ezzel a nyári kaland elkezdődött.

- Marchéééééé! – kiáltott Áron hátulról. – Végre ehetünk!

- Mi van? Ez még csak Balatonlelle, dehogy állunk meg. Még pár órát az autóban kell töltenünk, nem állhatunk meg százötven kilométerenként enni. Nyolcszáz kilométerből tettünk meg egy óra tíz perc alatt százötvenet. Az egész út Veronáig hét óra negyven perc. És ez megállás nélkül. Nem állunk meg óránként!

- De hát én éhes vagyooook! És nem matek óra van, nem számolok! – panaszkodott Áron.

- És nem hoztál valami müzli szeletet? – kérdezte Dávid.

- Nem. – jött a kurta válasz, de Áron mocorogni kezdett és egy perc múlva Gúz hátrafordult hozzá mérges fejjel.

- Te hoztál rántott húsos szendvicset és meg akartál állni kaját venni egy benzinkúton, tesó? – kérdezte meg erélyesen Gúz.

- Ja, gondoltam, hogy vehetnétek magatoknak szendvicset és akkor nem az enyémet kunyeráljátok el! – mondta teli szájjal röhögve Áron.

- Ki mondta Neked, hogy mi kérünk belőle?! – szúrta közbe Dávid.

- Hééé, várjunk csak, én kérek! Ne nyilatkozz más nevében. Az én anyukám nem csomagolt a kis fiacskájának finom hamikát. Szóval nekem jöhet, haver! – szólalt meg most először az út eleje óta Marci.

- Na, ennyike. Most akkor megállunk a következő kúton? Vagy mi lesz? – kérdezte önelégült fejjel Áron.

- Nem, adj neki egyet! – utasította Dávid Áront.

- Dehogy adok, én mondtam, hogy álljunk meg, hogy ne legyetek éhesek attól, hogy érzitek a kajám illatát. Te nem akartál megállni. Szóval, Marci vedd elő a müzli szeletedet! – röhögött Marcin Áron. És elkezdődött a hátsó sorban a mozgolódás. Dávid látta a visszapillantó tükörben, hogy Áron öleli a szendvicses dobozát és Marci megpróbálja erővel elvenni tőle. Persze hangosan elkezdtek röhögni, ami az Áron szájában lévő megcsócsált kajának nem jelentett jót. Egy része a kocsiban végezte.

- Oké, akkor a következő megállónál ti kitakarítjátok az autót, amíg mi eszünk egyet! – mondta mosolyogva Dávid. Áron engedett az erőszaknak és adott egy szendvicset Marcinak, aki nagy mosollyal megköszönte.

Az út egy darabig csöndben folytatódott. Egész addig, amíg mindenki úgy vélte, hogy ideje megállni egy WC helyiséggel és ételrészleggel rendelkező benzinkúton. Mindenki annyit evett, hogy már ne kelljen a megállni emiatt az út hátralevő részében.

- Ez egyébként milyen ország ahol most vagyunk? – kérdezte Áron egy röpke alvás után.

- Ljubljana elkerülő részen vagyunk. – válaszolta Gúz.

- Aha, az ööö, hol is van?

- Nem azt akarod mondani, hogy nem ismered az országok fővárosait Európában? – hüledezett Gúz.

- Én nem akarok mondani semmit. Régen érettségiztem már és sok új információt kell elraktároznom az okos fejemben, szóval a feleslegesnek ítélteket rég kikukáztam.

- Jézusom! Szlovéniában vagyunk, de nem kell megjegyezned, mindjárt Olaszországba érünk. Tudod, Róma is ott van. Rémlik valami? – kuncogott Gúz és előre fordult az utat nézni. Pár percet tudott csak pihenni a következő kérdésig.

- Jaj, de jó lenne már megérkezni, a seggemet szétültem már! Mikor érünk oda?

- A hova? Veronába? Sokára, de ha mostantól eljátszod, hogy te vagy a szamár a Shrekből és minden percben megkérdezed, hogy mikor érünk oda, akkor kiteszünk! Még majdnem három órányi út van hátra. Állítsd be a telefonodat, hogy csörögjön három óra múlva és akkor nem kell állandóan kérdezned. – válaszolt Áron kérdésére.

- Jól van már, nyugi. Csak nem emlékeztem, hogy mikorra érünk oda, nem akartam állandóan kérdezni. Értem. hétkor indultunk, hét óra az út és megálltunk kétszer útközben, tehát inkább nyolc óra utazással számoljunk. Az azt jelenti, hogy kb délután háromra ott leszünk.

- Ja, ha nincs dugó, baleset, bármi egyéb. Számolj négy órával és akkor nem csalódsz. - mondta Gúz és előre fordult.

 



Szeretnéd megvenni?

A könyv érdekessége, hogy online platform tartozik hozzá, ahol az utazáson készült képeket lehet megnézni:

Megvásárolható:

Megrendelhető:

viktoria.ozoroczy@gmail.com 

8+

Kérlek, oszd meg, ha tetszik!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük