Nyereményjáték







Szeretnéd megnyerni a képváltóban futó könyvek egyikét? Kattints a Csatlakozz és NYERJ gombra és iratkozz fel! NAPONTA sorsolunk! Rengeteg nyertes lesz!

Novella:
Vígh Erika:
A „magyar” Feri

1957 januárjában, két és fél hónappal a forradalom kitörése után egy szőke, szeplős kisfiú lépett be a hatodik osztály tantermébe – azaz, nem is lépett, hanem betaszigálták az ajtón. Egy ismeretlen, szép nő – biztosan az anyukája – lökdöste be, fekete volt a ruhája, kipirosodott az arca, talán zavarban volt, és fáradt a sok megpróbáltatástól, a küzdéstől. Később ez ki is derült.

Ferike valahonnan messziről jöhetett, nagyon szomorúnak látszott. Az anyukája ott állt mellette, pislogott a sok idegen kamasz előtt, de szerencsére pár perc múlva megérkezett az osztályfőnök és az igazgató úr. A diákok vigyázzba vágták magukat, köszöntek, jelentettek, majd figyelték, mit mond az igazgató.

– Ő itt az új osztálytársatok, Palásti Feri, fogadjátok szeretettel és törődéssel. Magyarországról jött. Biztosan hallottátok a szüleitektől, hogy ott most nagy bajok vannak. Segítsétek őt, amiben csak tudjátok – mondta az igazgató, majd biccentett az osztályfőnöknek és Feri anyukájának is, és kiment. A nő elköszönt a fiától, intett a többieknek, s ő is kisurrant az igazgató után. 

Csak egyetlen üres pad volt, leghátul, Feri fogta szegényes motyóját, és lassan leült. Nemrég még volt padtársa, rá gondolt most, hogy vajon mi lehet vele, hol van? Amíg minden jó volt – mindenesetre neki úgy tűnt, hisz ő semmit nem tudott apja éjszakai, titkos szervezkedéseiről –, addig nem sokat törődött azzal, ami nincs, mert nem vette észre. Az osztályában is nagyjából mindenki egyforma volt, már ami az életkörülményeket illeti. Senki nem volt túl szegény, vagy túl gazdag. Mondhatni, Feri boldog volt a maga módján, mint a többi gyerek, akikkel délutánonként együtt üveggolyózott az utcán. A hiány, a nincs az ő életébe most vágódott be, teljes gőzzel, legelőször is a húga miatt. Okos eszével felmérte és megértette, hogy a világ, legalábbis az, amely őt körülveszi, változás előtt áll. Márpedig a változás félelmetes, hiszen az ember általában fél az ismeretlentől – hát még egy gyerekember! Most is, amíg az üres padig haladt a sorok között, s próbált nem nézni a fejekre, arra gondolt, vajon mi vár rá. Kíváncsi csend volt benne és körülötte is, a gyerekek mindent tudni akartak, azonnal, éppen ezért rendkívül csalódtak, amikor a tanár egyszerűen csak elkezdte az órát: a házi feladatot kérte földrajzból. Türelmetlen feszengés hallatszott a teremben, még a két kitűnő tanulót, Évit és Pistit sem érdekelte most a házi, a szemüket forgatták, hogy ne már, beszéljük meg inkább ezt a „magyar” Feri-ügyet. Amikor a tanár úr a tábla felé indult, hogy kiteregesse az Európa-térképet, mindenki egyszerre fordult hátra Feri felé – huss, szissz, srrr, ez hallatszott. A gyerekek nem látták, hogy a tanár úr súlyos könnycseppeket törölget le az arcáról, hogy szándékosan matat a tábla felé fordulva, és azt sem látták, mennyire nehezére esik az arckifejezését, testtartását úgy igazítania, mintha minden rendben lenne. Feri nem nézett rájuk, a padot tanulmányozta, és egy piros ruhadarabkát gyűrögetett, talán egy sál volt, vagy zsebkendő, nem lehetett látni, csak úgy tűnt, abból veszi az erejét, hogy megszólaljon. A hangja reszketett, és nagyon lassan kezdett beszélni.

– Budapestről jöttem… Közel laktunk a Bródy Sándor utcához. Onnan hallatszott a furcsa hang, a fegyverropogás. Anyukám kiszaladt, pedig a szomszédban az öreg néni mondta, hogy most életveszélyes a Rádióhoz menni. Nagyon megijedtem, átöleltem a kishúgomat. Anyukám visszajött, egy vérző embert támogatott, alig ismertem fel az apukámat… – így kezdte Feri, és senki nem szólt semmit. Lassan a tanár úr is visszafordult, Feri pedig folytatta:

– Az apukámat két golyó is eltalálta, össze kellett varrni a sebeit, a karján és valahol a hasán is. Egy orvos jött fel hozzánk. Nagyon féltem. Azt mondta, a papa rendbe fog jönni, csak most ne menjen sehová. Azután még pár este eljött, átkötözni. És arról beszéltek, hogy forradalom van. Izgatottak voltak. Azt mondták, ha ez sikerül, akkor innentől kezdve minden jóra fordul, jó világ lesz. De még nem lett. Inkább hirtelen sorbanállások lettek, mert a boltok bezártak, csak néha nyitottak ki, és általában éhesek voltunk. Esténként pedig világítós golyókkal lőttek, és már a pincében aludtunk. És nem tudtuk, hogy mi van a nagyszüleinkkel, de egy este beállított a mama. El kellett sötétíteni az ablakokat. A mama először nem szólt semmit, csak meggyújtott egy gyertyát, majd alig hallhatóan azt mondta, hogy a nagyapám hős lett. Értitek? Meghalt.  Lelőtték… – elhallgatott. Súlyos csend feszült a teremben.  Senki sem nézett senkire. Csak lefelé, a padra. 

– Aztán minden nagyon rossz lett – folytatta Feri, még halkabban és lassabban, mint eddig. – Tankok dübörögtek az utcákon, sokszor sortüzet hallottunk a pincében. Nem jártunk iskolába, és mind kevesebb ennivalónk volt. Semmit sem tudtam a barátaimról, mert nem engedtek el otthonról. Ismeretlen emberek jöttek hozzánk egy másik este, és azt mondták, jobb, ha menekülünk, mert ezekben nincs kegyelem. Ezekben – így mondták. Összepakoltunk, és éjszaka útnak indultunk. Anyukám enni adott, azt mondta, ez minden, lakjunk most jól, mert ki tudja, mikor ehetünk újra. Nagyon hideg volt… – Feri ismét hallgatott, most még szomorúbbnak látszott, mint eddig. A tanár úr azt mondta, nem kell folytatnia, de ő mégis tovább mesélt. Körülnézett az osztályban, és Évin maradt a tekintete.

– Te hasonlítasz rá, a húgomra. Nagyon hiányzik. Volt egy hely, nem tudom a nevét, másnap hajnalban kerültünk valahogy oda, a csatornához. Onnan csak csónakkal lehetett tovább jönni… Még sötét volt, csak a csónakosnak volt egy viharlámpája. De a víz eléggé be volt fagyva. Sokan voltunk a csónakban, annyira mélyre merült, hogy elértük a tenyerünkkel a jeges vizet. Nagyon féltem. Egy vastag kötéllel körbekötöztük magunkat, hogy nehogy valaki kiessen. Csakhogy Kató kicsi volt, és a kötélen kívül maradt, azt hiszem. Mert mire hajnalodott, és láttunk valamicskét, Kató már nem volt sehol… Apukám beugrott a jeges vízbe, és kereste, de még csak nem is kiabálhatott, mert valahol a tilosban voltunk… Anyukám pedig elájult, és kiesett a csónakból. A csónakos meg még egy ember gyorsan kiszedte, meg az apukámat is. Amíg élek, nem felejtem el az arcukat…

Majdnem minden gyerek szipogott. Csak a vörös Miska nem. Neki most is vigyorba kerekedett az orcája, mindenki tudta róla, hogy gonosz, és kerülték is rendesen. Nevelőszülőknél élt, és a sok, indokolatlan verést ezzel a kéreggel viselte csak el. De akkor csupán kevesen tudták róla az igazat. Mielőtt felröhögött volna, Ilonka, aki mögötte ült, bokán rúgta, hogy ne legyen oka nevetni. 

Ötvenhét fagyos januárjának egyik éjszakából pirkadatba csusszanó óráján egy férfi tüzelni való rőzsét, fadarabokat gyűjtögetett a Ferenc-csatorna mentén Bezdánban. Unalmas, fázós munka volt, de kellett, mert gyerekek vártak rá otthon, a kukoricacsutka nem sok meleget adott. Hideg, göcsörtös ujjaival sodort magának egy cigarettát, komótosan rágyújtott, és egy tönkön pihenve leste az ébredező, jeges víztükröt. Álmodozott, ahogy ilyenkor szokta, hogy milyen jó lett volna, ha annak idején tanulhat! De nem lehetett, tizenkét évesen dolgoznia kellett az apjával. A húga is csak tíz éves koráig járhatott iskolába. De az huncut volt: kiküldték, hogy az uraság libáit legeltesse, csakhogy a lány nagyon visszavágyott az iskolába. Azt tette, hogy a szomszéd kisfiúnak – akit otthon tanítottak, mert olykor furcsa betegsége, rohama volt – felajánlott egy libát, ha őrzi a jószágot. A gyerek belement az alkuba, ő meg addig az iskola ablaka alatt hallgatózott, és itta be az okosságokat. Persze, erre mindenki gyorsan rájött, hiszen fogytak a libák! Nem kapott verést, de még szigorúbban eltiltották az iskolától. 

A férfinak egyébként nem sok nyugodt perce volt, de ilyenkor télen kevés a napszám, gyárban meg nem tud elhelyezkedni, hát otthon dolgozik, amit csak tud, és mivel ügyes, mindent megcsinál. Ezekből élnek, ő meg a négy gyerek – az anyjuk tavaly télen ment el, a ködfalon túlra. Az is beletartozott az álmodozásba, hogy leste az eget, a felhők formáiban keresgélte egykori szerelmét, és folyton valami égi jelet várt tőle. Merthogy biztosan odakerült, föl, a vén szakállasnak lett most szolgálója, másként nem lehet, mert amíg itt volt, addig is angyal volt. Most is szereti. Mindörökké.

Ahogy halványodott az ég, egy batyut vett észre, amint lebeg a víz színén. Keresett egy hosszú faágat, utánanyúlt, kihuzigálta a partra, és azonnal meg is rökönyödött: egy gyermek volt a batyu! Jaj, ne ilyen jelet! Ne küldj nekem még egy gyereket – futott át az agyán. Egy pillanatig, csak egy egészen rövid, nem mérhető pillanatig látta magát, amint szépen visszabocsátja a batyut oda, ahonnan jött, be a vízbe, mert csak a baj jön vele, hogyan magyarázza meg, hogy ki ez, hogy találja meg a szüleit, ha meg is találja, akkor azok lebuknak, mert nyilván szöktek, de végképp hogyan eteti, ruházza, ha rámarad – szóval egyetlen másodpercben benne volt mindez. Meg még az, hogy mi van, ha fentről figyelik? Hogyan számol el Eszternek a tettével?  Majd úgy látta, halott a gyerek, de azért mégis kibontogatta a sok holmiból, hogy megbizonyosodjék. De bizony életet tapintott – egy kislányt. Nem is értette, miként maradhatott a víz felszínén, bár lehet, hogy a sok holmi között megrekedt levegő utolsó ereje tartotta ott. A férfi nemrég látni vélt egy csónakot a csatornán, de még szinte sötét volt, arról eshetett le a „motyó”. Tudta, mostanában sok-sok ilyen „magyar” csónak ereszkedik le ide, délre, mert odaátról szökniük kell. Mindegy, most nem gondolkodott semmit, otthagyott mindent, foszlott kabátjába burkolta a kicsit, és rohant vele hazáig.

A Saint Anne Clinique Párizsban csendes volt az estéli órákban, már a nappalhoz képest. A kisebb ebédlő szerényen, de ízlésesen díszítve, a terem végében dús svédasztal, borostyánszínű organza és damaszt asztalterítőkön pezsgőspoharak, terítékek, gyertyák. Az asztalfőn két férfi áll, egy ősz úr, jóvágású, magas, és egy fiatalabb, majd csak évek múlva fog megőszülni. Mindenki őket figyeli, lelkesen és mosolyogva. A fiatalabbik kedvesen beszél, majd egy ajándékcsomagot ad át az idősnek. Röviden szól az idős, a végén meghajol:

– Merci pour tout, mais maintenant je rentre à la maison – azt mondja, köszöni, de most hazamegy. Jól beszél franciául, pedig az anyanyelve magyar. Itt úgy hívják: Docteur François Palásti. 

A „magyar” Ferike orvos lett, csodálatos életpályát futott be. A Ferenc-csatorna melletti kisvárosban fejezte be az elemit, majd a középiskolát is, kitűnő tanuló volt, megtanult szerbül is, majd az orvosira járt. A Belgrádi Egyetemről jutott ki Párizsba, előbb csak gyakorlatokra, de megtetszett neki, és ott is maradt. Azonban minden évben hazalátogatott: kezdetben csak a bácskai Kúlára, később, amikor már lehetett, Budapestre is. Két szülőföldje volt: az egyik, ahol először született, a másik pedig, ahol befogadták, ahol felnőtt. Az otthona pedig Párizs lett, oda várta vissza mindig francia felesége és a lánya. Csakhogy Feri lelkén örökre ott maradt egy pötty: a húga. Nem tudta elfeledni, és hetvenöt évesen is kínzó bánat fogta el, amikor csak eszébe jutott. Évtizedeken át remélte, hogy újra látja majd Katókát, és hogy még itt, ebben az árnyékvilágban. Sokféleképpen próbálta keresni, amikor meg már nem számított a pénz, fizetett is azért, hogy keressék. De nem volt eredmény. Viszont amikor most hazajött, egy utolsó reménybe kapaszkodott bele. Arra gondolt, ami még sosem jutott eszébe, vagy ha igen, mégsem gondolta végig, mert sosem volt sem ideje, sem pénze erre: végigjárja a csatornamenti településeket, a határtól egészen idáig, s mindenhol kérdezősködik a hivatalban – ha semmi, akkor feladja. 

Palásti doktor áll a csatorna mentén, Bezdánban, a híd közelében, majd jó messzire távolodik onnan, forgalomtól, emberektől. Nehézkesen leguggol, közel a vízhez, és nézi, csak nézi. – Add vissza nekem Katót – sóhajtja, alig hallhatóan. Enyhe szél fodroz kicsi hullámokat, egy-egy hal, vagy béka buggyan olykor a felszínen. A káka közt is surran valami, egy jégmadár felcsippent egy halat, sebesen húz el közel a víz felett.  

Katónak is jó esze volt, de hiába, nagy szegénységben nőtt fel. Amikor a csónakról a vízbe csúszott, nyolc éves volt. Sok mindent el tudott mondani, miután néhány nap elteltével végre beszélni kezdett. De hosszú ideig csak a családját hiányolta, nagyon sokat sírt. A férfit, aki befogadta, apának hívta később, s a négy gyereket a testvéreinek. A hatóság egy darabig keresgélt, de nehéz idők voltak azok, hát abbamaradt a kutatás, és Kató ott maradt az anya nélküli családnál. Nagyon szerették, afféle égi jelnek vélték, akit anyjuk küldött, hogy mindenképp jó emberekké cseperedjenek. Csakhogy Kató lelkén örökre ott maradt egy nagy pötty: az igazi családjának hiánya. Míg Feri csak őt veszítette el, addig a kislány mindhármukat. 

Kató néni sétál a csatorna partján. A vizet nézi, most is megborzong, mert eszébe jut az az utolsó éjszaka, mielőtt elaludt a csónakban. Egy darabig még Ferike kezét fogta, de aztán mindketten elaludtak. Arra sem ébredt fel, hogy a vízbe csusszant. Megáll egy part menti fánál, nekidől. Hallja, hogy a nád között rigó matat, vagy valami más, a partról békák tottyannak a csatornába, s jól megtermett szitakötők zúgnak el mellette. A telecskai dombok löszfalában lakó gyurgyalagok idáig is eljutnak, ilyenkor hallatszanak, ahogy folyton burukkoló hangokat adnak ki, röpködnek kis rajokban, s néha meg lehet látni, ahogy csőrükbe kapnak egy-egy darazsat, vagy éppen szitakötőt, ami akad. Csak keveseknek sikerül ezt megpillantani, de Kató sokszor látta, mert amikor csak tehette, valami kivonzotta a csatornához. Pedig azt hinné az ember, hogy akit vízből mentenek ki, az többé a közelébe sem megy! 

Ideje visszamenni, haza, bemegy az unokájáékhoz, a kis Ferkó mindig felvidítja! Ahogy elindul, látja, hogy egy ősz ember éppen guggolásból áll fel, és feléje tart. Hatalmasat dobban a szíve, nem tudja, miért, de úgy érzi, ez az ember őt keresi. Sietni kezd, de fél is, reszket, azt hiszi, menten elájul. Ha tudná, hogy egy orvos jön vele szemben, talán nem is bánná! Közelednek, egyik sem emlékezhet a másikra, fogalmuk sem lehet, hogy hogyan is nézhetnek ki – de mégis. Amikor egymás elé érnek, megállnak – kihallatszik a mellkasukban dobbanó szív. Csak nézik egymást, és elméjükben átalakulnak az arcok: egy szőke, szeplős kisfiú arcává, s egy hosszú, mogyoróbarna hajú kislány arcává. Nem tudnak megszólalni. Kató lassan kinyújtja két kezét, megsimogatja Feri arcát, Feri pedig megfogja a simogató kezet, és szorítja, hosszan, s a saját kezéből pedig kienged, végleg elenged egy több mint hatvan éves, széjjelfoszlott, színehagyott, valamikor piros rongydarabot. Talán sál lehetett, vagy zsebkendő – nem látni. 

Vége

Ha tetszett a történet, akkor figyeld a weboldalunkat, mert újabb és újabb novellákat olvashatsz ingyen!

Leave a Comment

Shopping Cart

Sikeres feliratkozás!

Hiba adódott. Próbáld újra!

Ha feliratkozol, elfogadod, hogy a weboldal tulajdonosa emailben megkeressen.