Nyereményjáték







Szeretnéd megnyerni a képváltóban futó könyvek egyikét? Kattints a Csatlakozz és NYERJ gombra és iratkozz fel! NAPONTA sorsolunk! Rengeteg nyertes lesz!

Novella:
Szabó Hetty
Az utolsó szívdobbanás

A kis babám nyöszörögve ébredezett. Nehézkesen tértem magamhoz, de igyekeztem gyorsan felkelni, hogy még azelőtt felvegyem, mielőtt sírni kezd. Leültem vele a fotelbe és megetettem. Hosszú ideig nyammogott, cuppogott, majd vállamhoz emelve megbüfiztettem, végül vissza tettem a helyére. Másfél hónapja érkezett közénk ez a kis drága lányka, azóta ez volt a menet. Mint tapasztalt anyuka már nem szoktattam ölbe, így az ágyba vissza téve hamar elszundított.
Kintről még kevés fény sem derengett a redőny résein át. Még csak öt óra volt, férjem a fürdőszobában munkába készülődött. Ahogy kilépett onnan, én bementem. Levetettem a hálóruhámat, az otthoni öltözetemet húztam fel. Bele meredtem a tükörbe; szemem alatt karikák éktelenkedtek, rövid, vörösre festett hajam égnek állt. Annyira nyúzott volt az arcom, kizártnak tartottam, hogy ezen bármivel sokat lehetne javítani. Igaz, nem számított, mert otthon dolgoztam, táska belsőket varrtam össze. Épp azt számolgattam, mennyi anyagot kell elő készítenem. Úgy terveztem, még mielőtt a lányok felkelnek, szét vagdosom a szükséges darabokat, mert azt még csendben megtehettem. Azután készítem csak elő iskolába az uzsonnájukat.
Hirtelen mellkasomba nyilallt egy erős, szűnni nem akaró fájdalom. Köhögni kezdtem, alig kaptam levegőt. A légszomj egyre erősebben tört rám, a testem elnehezült, mire összeestem és elnyúltam a hideg kövön.
Tompán, távolról hallottam férjem aggódó hangját. Engem szólítgatott, vállamat rázta. Nagyon lassan tisztult ki előttem a kép. Magamhoz tértem.
– Jól vagyok – mondtam, de ő csak egyre riadtabban nézett le rám. Felpattant, sebes léptekkel kiviharzott a fürdőszobából. Még hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó.
Értetlenül néztem utána, újra a tükör elé álltam. Már nem éreztem a mellkasomban a fájdalmat, ami megnyugvással töltött el. Azonban mintha nem ugyanaz az ember nézett volna vissza rám. Értetlenül fordultam az ajtó felé, mikor megláttam, hogy a testem még mindig a földön fekszik. – Ez nem lehet – suttogtam halkan.
– Ez csak egy rossz álom – ismételgettem, miközben hasamra ültem, és arcomat pofozgatva próbáltam felébreszteni a testem. Sikertelen próbálkozásnak bizonyult mindez. Mellkasomat ütöttem teljes erővel. – Fel kell ébredned! – kiáltottam kétségbeesetten. A férjem visszatért hozzám, rémülten nézett le rám. Én az az arca előtt széles karmozdulatokat téve hadonásztam hevesen, hogy meglásson.
– Itt vagyok, nem látsz?! – szinte már üvöltöttem, sikoltottam, de nem hallotta meg.
A folyosón, nem sokkal mögötte megjelent a szomszéd asszony. Ő is csak aggódó, lesajnáló pillantásokat vetett felém, nem reagált arra, hogy arcába kiáltom:
– Hahó, itt állok előtted!
Tehetetlen dühömben visszamentem a hálószobába, ahol a kicsi lányom édesdeden aludt. Gyengéden megsimogattam. Éreztem bőre melegét, és kezemen, ahogy kifújta levegőt pici orrán keresztül. Legalább vele minden rendben van – gondoltam. Átsiettem a másik helyiségbe, ahol két nagyobb lányom aludt. A szobában le volt választva egy hálófülke, farostlemezből állt a fal, így különítettük el a játszó, és az alvó részt. A rongyfüggönyön át pillantottam be rájuk a félhomályban. Csendben pihentek. Rövid ideig hallgattam egyenletes lélegzetvételüket.
Fel kell ébresztenem a testem – ezzel az elhatározással mentem vissza a másik helyiségbe. Éreztem, hogy átvitték a testemet a hálószobába, lefektettek az ágyra, hogy ne a hideg kövön heverjek a fürdőszobában. A szomszéd asszony borús tekintettel ült ott, ahol korábban csöppségemet megetettem. Nem foglalkoztam vele, nem érdekelt a belőle áradó negatív energia, hiszen fel kellett kelnem. Lefeküdtem az ágyra, ugyanoda, ahova a testem nyúlt el. Minden erőmmel azon voltam, hogy megmozdítsam magam. Hiszen nem hagyhatom magára a három legdrágább gyöngyszemet az életemben. Magamhoz kell térjek, reggelit kell készítenem nekik! Hiszen minden nap így indítottam őket az iskolába. Ez ma sem lehet másképp.A szomszéd elkerekedett szemekkel meredt rám, mikor sikerült felülnöm az ágyon. Felkelt, odalépett hozzám.
– Végre! – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Jól vagy, Katikám? – kérdezte elkerekedett szemmel, vállamra tette a kezét.
Próbáltam válaszra nyitni a szám, de hang nem jött ki a torkomon. Hiszen levegő sem jött ki rajta. Mit is akarok? Tudomásul kellett vennem, hogy már hosszú percek óta nem lélegeztem. A testem felmondta a szolgálatot, már semmi sem működött a szervezetemben. Kétségbeejtő volt a felismerés, hogy mennyire nagy a baj.A férjem az orvossal együtt lépett be. Lassan visszafektettek a franciaágyra. A kövér, kopasz férfi alig kezdett el vizsgálni, máris határozottan kijelentette:
– Meghalt. Úgy vélem tüdőembólia, de a boncolás majd pontosabb képet ad. Sajnálom – fordult a férjem felé. – Ha korábban érkeztem volna, se tudok segíteni. – együtt érzően vállon veregette az éppen összeomlás határán álló férjemet. – Részvétem – ezzel kisétált.
Távolról hallottam, hogy a konyhában még megállt, papírokkal babrált.Fel nem foghatom, hogy vége. Még annyi dolgom volna. Harminckét évesen túl fiatal vagyok a halálhoz. Megbénított a felismerés, a tehetetlenség. Csüggedten ültem az ágy szélén, a halott testemet bámultam. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Utolsó mentsvárként reméltem, hogy ez pusztán egy nagyon rossz álom, és én mindjárt felébredek. Azonban az egyre többen érkeztek a házunkba, amely csak alátámasztotta azt a rossz érzés, hogy vége.
A következő pillanatban két asszony állt mellém, hogy rám adják a szekrényemben fellelhető legszebb ruhát, egy mályvaszínű kosztümöt. Óvatos mozdulatokkal öltöztettek át, majd felhúztak egy testszínű harisnyát a lábamra. Gondosan vissza fektettek az ágy közepére.
A kiságyat közben átvitték a lányok szobájába, utána mentem. Lehajoltam hozzá, mert legkisebb lánykám ébredezett. Egy altatót énekeltem neki, melytől újra elszenderedett. Nyugodtan, egy könnyed mosollyal a kis arcán aludt tovább.
A nagyobb lányaim a hálófülkében az ágyukban kuporogva sírdogáltak. Már tudták mi történt velem. Könnybe lábadt szemmel meredtem rájuk. Torkomban növekedett egy gombóc, összeszorult a szívem. Nem akartam elhagyni őket, hiszen még szükségük lett volna rám. Mázsás súlyként nehezedett rám a fájdalom, a tudat, hogy már nem lehetek mellettük. Gyengéden végig simítottam arcukat.
Emberek érkeztek hozzánk, szomszédok, rokonok jöttek sorban egymás után, azért, hogy elbúcsúzzanak tőlem. Besétáltak a hálószobába, megálltak az ágyam mellett. Volt, aki szólt egy-két kedves szót, más csak némán. könnybe lábadt szemmel meredt élettelen testemre. A legnagyobb lányom is átmerészkedett. Az ajtóból nézte le rám. Arcát könny áztatta. Egy idő után zsebkendőbe temette arcát, és elment. Szörnyű érzés volt így látni őt.Hangos jajveszékelés közepette anyám is beviharzott hozzám. Zokogva szorongatta kezem, egész testében reszketett.
– Miért? – kérdezte újra és újra, közben elcsuklott a hangja, karomra borult.
– Ne aggódj értem, csak magadra vigyázz – mondtam, bár sejtettem, hogy úgy sem hallja meg. – És figyelj a lányokra, kérlek – Szomorúan néztem a sírástól kipirult arcára, könnyel teli, duzzadt szemébe. Gyengéden átöleltem, abban a reményben, hogy talán érzi, hogy még ott vagyok, lélekben mellette állok. A torkomban levő gombóc egyre nagyobbá vált, szinte már fojtogatott. Hideg borzongás futott végig hátamon. Keserűség lett úrrá rajtam, ahogy végig néztem a gyászolókon.
Megpillantottam a testvérem. Anyámmal együtt érkezett, de ő is távolabb állt meg. Oda léptem hozzá, finoman átkaroltam.
– Kívánom, hogy legyél boldog és sikeres az életben – súgtam neki.
Magamba roskadva megálltam a sarokban. A búcsúzás annyira nehéz volt, mert nem hallották, amit beszélek, nem érezték az érintésemet, azt se tudtam, érzékelnek-e belőlem valamit. Így az érkezőkre már nem fordítottam több energiát, csak csendben hallgattam a csendes sírást, halk szavakat.
Lassan egyre kevesebben maradtak az otthonunkban, egészen elcsendesedett minden.
Hamarosan a testemet elszállították otthonunkból. Én ott maradtam. Esélyem sem volt visszatérni az élők közé. Már nem léteztem, mégis ott voltam azokkal, akiket szerettem, akiket szerettem volna megvigasztalni, utoljára szorosan magamhoz ölelni.
A házban eluralkodott a szomorúság. Érezhető volt a gyász fájdalma, ahogy hatalmas súlyként nyomasztja a többi ott tartózkodó lelket. Eluralkodott az üresség érzése, amit a hirtelen fellépő hiány okozott. Mindenki egyedül gubbasztott magában, csendben. Nyomasztó volt a tehetetlenség.
Leültem egy székre a gyermekeim szobájában. Éreztetni akartam velük, hogy ott vagyok. Kipirosodott szemmel bújtak elő, mikor apjuk szólt, hogy menjenek ki, egyenek valamit a konyhában. Hiszen reggel óta nem ettek, és már elmúlt tíz óra. Azonban alig telt el pár perc, már osontak vissza, befeküdtek az ágyukba, elmerengve néztek a semmibe.
Legkisebb csöppségem felébredt, hiszen egy etetés már kimaradt, jogosan követelte, ami neki járt. Az egyik szomszéd asszony segédkezett ellátni őt, közben a férjemet instruálta, hogy mit hogyan csináljon. Szívem szakadt meg, hogy ez már nem az én feladatom. Hiszen még csak másfél hónapos volt csupán. Annyira pici, annyira törékeny virágszál. Mosolyogva néztem le rá, ahogy apró ujjaival, kis kezével hadonászott. Időnként megfogtam, mire összerezzent, majd játszott tovább, mintha ott se lennék. A férjem gyengéden ölébe vette, leült vele a székre, lassan megetette. Úgy véltem jó kezekben lesz. Ő biztosan helytáll, bíztam benne.
Hosszú idő után vissza fektette a kiságyba a babánkat, kibattyogott a konyhába. Utána mentem. Úgy éreztem ideje elköszönnöm, mert nem maradhatok sokáig már, akármennyire fájt ez nekem.
Ő a fehér konyhaszekrénynél állt, karba font kézzel. Szomorúan meredt maga elé.
– Ez most nagyon nehéz, megértem. Sajnálom, hogy ilyen korán elváltak útjaink. Viseld gondját lányainknak. Tisztességben, szeretetben neveld fel őket. És keress magadnak egy új társat, mert szükséged lesz segítségre – mondtam. Búcsúcsókot adtam ajkára, majd vissza sétáltam a szobába. Megálltam a hálófülke ajtajában, onnan figyeltem a lányokat. A legnagyobb egy könyvet olvasott, míg a középső a paplan alatt feküdt, a semmibe révedve.
– Sajnálom lányok, de remélem tudjátok mennyire szeretlek benneteket – Fojtogatott a sírás, de össze kellett szednem magam. Ezt meg kellett még tennem. Lassan közelebb léptem a nagyobbikhoz. Megsimogattam félhosszú, barna tincseit.
– Életem, te egy nagyon okos, erős lány vagy. Maradj ilyen magabiztos, akkor bármit elérhetsz – súgtam neki, egészes közel hajolva füléhez, abban a reményben hátha meghall belőle valamit. Puszit nyomtam arcára. – Vigyázz a testvéreidre! – Megsimogattam karját.
A kisebb lányomhoz araszoltam. – Érzékeny vagy, és nagyon törékeny, Kincsem. De neked is erősnek kell lenned – mellé kuporodtam az ágyra, miközben megsimogattam arcát. – És nagyon vigyázz a szívedre! – figyelmeztettem, mert kisebb korában szívizomgyulladás miatt több hónapot kórházban töltött. Gyógyszerekkel helyre állították, de továbbra is kontrollra jártunk. Mindig én vittem el, de már ezt sem tehetem meg. Nagyon fájt ez mélyen, legbelül. Rá borultam, átöleltem, puszit nyomtam homlokára. Láttam, hogy szemébe megint könnyek szöknek. Csendben figyeltem egy darabig, majd a kiságyhoz mentem. Meghatódva álltam felette, ahogy az a pici baba szuszogott, végtelen békességgel az arcán.
– Csöppségem, annyira sajnálom, hogy nem lehetek melletted életed fontosabb részeinél. Csupán távolról követhetlek majd, anélkül, hogy bármit tudnál rólam. Belőled még akármi lehet. Légy jó babuci! – Annyira szerettem volna felvenni, még egyszer magamhoz ölelni, de nem tehettem. Csupán gyengéden végig simogattam puha pofiját. Lehajoltam hozzá, megpusziltam a kis kezecskéjét.
Szomorúan néztem körbe, bár éreztem, hogy valami jobb vár rám.
Egy ismeretlen, végtelen nyugalmat árasztó fényesség jelent meg előttem, és tudtam, hogy indulnom kell, hiszen azért búcsúztam el, mert már egyre erősödött ennek a valaminek a jelenléte, amely némán hívott magához. Még egyszer, utoljára lopva körbe pillantottam, majd végleg magam mögött hagytam mindent.

Vége

Ha tetszett a történet, akkor figyeld a weboldalunkat, mert újabb és újabb novellákat olvashatsz ingyen!

Leave a Comment

Shopping Cart

Sikeres feliratkozás!

Hiba adódott. Próbáld újra!

Ha feliratkozol, elfogadod, hogy a weboldal tulajdonosa emailben megkeressen.