Nyereményjáték







Szeretnéd megnyerni a képváltóban futó könyvek egyikét? Kattints a Csatlakozz és NYERJ gombra és iratkozz fel! NAPONTA sorsolunk! Rengeteg nyertes lesz!

Novella:
Mandy Kristóf
Litván éj

+5

Valahol a litván határ előtt. Éjjeli 11 óra 24 perc.

      Fáztam. Éhség és fáradtság gyötört. Csak álltam ott a sötétben, a szinte teljesen elhagyatott benzinkúton, mögöttem végtelennek tűnő sorban vánszorogtak a kamionok sötét tömegei a határ felé, s néztem társamat. Sehogy se tudtam, mit tegyek. Neki mihamarabb Varsóba kellett érnie, én azonban fáradt és álmos voltam már, nagyon. Valószínűleg ő is, de nekem, vele ellentétben nem volt miért sietnem. Tudtam, jobb lenne szétválasztani útjainkat, de féltem egyedül maradni több ezer mérföldnyire otthonomtól. Vajon mi lenne velem akkor? Hazatalálnék-e épségben? Egyáltalán túlélném-e? Tudtam, éreztem, jobb, ha hagynám egyedül továbbmenni, mégsem tettem semmit. Csak álltam és néztem, amint sorra odamegy a benzinkútra érkező kocsikhoz, remélvén, valamelyikhez be tudunk kéredzkedni. Elég ritkán tért be egy-egy. Nekem is stoppolnom kellett volna, de már nem maradt kedvem az élethez se.

      A benzinkút mögött egy kerítés húzódott. Azon túl egy sötétlő rét futott fel egy dombra. A szélen fák komor árnyai sötétlettek. Jó lett volna felverni a sátram, de féltem. Féltem kimondani az elköszönő szót. Aztán hirtelen mégis megtettem.

      Hátrébb, a kerítés mellett egy kamion árnya lapult a sötétben. Vezetőüléséből egy férfi tekintete követte, amint áthajítom nagy hátizsákomat a korláton, majd megkísérlek utána mászni, át, a nedves fűbe. Tudtam, hogy figyel, de nem izgatott. Arra gondoltam, vajon érdekel-e bárkit, hogy mi történik velem abban a percben. „Ugyan kinek jutnék eszébe ilyenkor, késő éjszaka? Azt se sejti senki, hogy éppen merre járok.” – töprengtem, miközben átmásztam a rideg kerítésen. – „Igen. Senki nem sejti, hogy egy litván benzinkút mögött csetlek-botlok éjjel, amikor mindenki, aki csak teheti a Földteke eme oldalán az igazak álmát alussza. Páran tudták csak, hogy útra keltem. Legtöbbjük számomra teljesen ismeretlen, idegen volt csupán az internetről.

      Térdig érő gazba huppantam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam és megálltam. Visszatekintettem. Tudtam, hogy figyelnek. Mások is. Néhol alakokat láttam jönni-menni a sötétben. Sietve szedtem össze bátorságomat és holmijaimat, majd határozottan nekiindultam. A sötétség és a gödrös terep lehetetlenné tette a gyors haladást. Lassan, óvatosan araszoltam előre, remélvén, a dombon túl sátrazásra alkalmas helyet találok. Nagy nehezen átvergődtem egy árkon, felkaptattam félig egy meredélyen és akkor, hirtelen a sötét éjszakából kibontakozott előttem egy térdig érő búzatábla.

– Kész. Ilyen nincs – nevettem el magamat zavaromban.

      Tudtam, nincs más választásom, mint szégyenszemre visszafordulni. Ismét végigbotorkáltam hát az éj sötétjébe burkolt gödrös terepen. Épp csak nagyjából láttam, hová lépek. Végre, végre ismét a korláthoz értem és megérinthettem a rideg vasat. Feltekintettem. Ekkor láttam meg, amint a fiú éppen visszafut csomagjaiért, majd a lestoppolt kocsihoz siet. Távol álltam tőle, de ha odakiáltok, bizonyára meghallotta volna még, de inkább hallgattam. Bármennyire is féltem egyedül maradni a litván éjszakában, mégis, tudtam, semmire se vágyom jobban. Mérhetetlen lelki nyugalommal néztem végig, amint továbbáll, hátrahagyva engem. Láttam sietve beszállni egy kocsiba, mely azonnal tovább is hajtott vele.

      A kerítés hideg vasát szorongatva feltekintettem az égre. Miután visszamásztam, mély lélegzetet véve szívtam magamba a litvániai éjszaka hűvös levegőjét. Végre, végre egyedül. Nem sejtettem még, mi vár rám, de nem féltem. Nem volt értelme a félelemnek. Egy ideig csak néztem az éjszaka árnyait, aztán visszaindultam. „Vajon lesz olyan szerencsém, hogy pár percen belül felvesznek, és csupán a kocsiban ájulok be a fáradtságtól?”

      Megtorpantam egy percre és a kamionok sorára tekintettem. Három kilométer. Ily hosszan sorakoztak egymás mögött, s ily hosszú távot kellett volna legyalogolnom a határig. Éreztem, ez lehetetlen. Éreztem, ha megpróbálnám, közben valahol, talán félúton, az álom az árokba döntene. No és persze, ott volt az asztmám is. Tudtam, nem sokáig bírnám a lassan vánszorgó kamionok benzingőzében való hosszas menetelést.

      A fáradtság ellenére, arcomon vigyorral léptem oda egy újabb, érkező kocsihoz, s előbb angolul köszöntöttem a kiszálló sofőrt, majd sietve folytattam a szokásos szöveggel: „Kérem, legalább a határig vigyenek el! Csak három kilométer, de gyalog túl sok. Fáradt vagyok, és órák óta várakozom már. Csak ritkán jönnek személygépkocsik, és ha jön is, általában tele vannak. A kamionok pedig, bár elvinnének, ám órákat kell várakozniuk, mire elérnek a határig.”

– Я говорю только пo-русски – szakította félbe szóáradatomat a férfi. „Ejha. – gondoltam ledermedve. – Orosz! És én alig tudok oroszul. A szótáramat pedig elvette a fiú, mondván neki nagyobb szüksége van rá, hiszen Moszkvába megy.” Hiába tiltakoztam, hogy ha egyedül leszek, az életem múlhat rajta, csak nevetett.

      Nyeltem egyet. Körültekintettem. Közben egy másik autó is odaért, s utasai kíváncsian gyűltek körénk. Hamar rádöbbentem, egy népes orosz családdal van dolgom. Elmém sietve kutatott rég feledett szavak után. Oroszon kívül csak németül beszéltek, de azt csak nagyjából. E két nyelv keverékével igyekeztem megértetni magam. Több családtag azonban ellenezte a dolgot. Sejtettem, arról lehet szó, hogy a határ miatt tartanak tőlem. Nem tudhatják nem csempészek-e valamit. Tudtam, nem mernek kockáztatni. Ráadásul a kocsikban se volt már igazán hely.

      Próbáltam megértetni velük, hogy számomra épp elég, ha a határig visznek. Nagy nehezen sikerült rábeszélnem őket és beülhettem az egyik kocsiba. A határ előtt kiszálltam, elköszöntem tőlük, majd gyalog folytattam utamat az őrbódéhoz, ahol bemutattam útlevelemet, és már folytathattam is a stoppolást.

      Kamionok hosszú sora araszolt tekintetem előtt. Személygépkocsi csak ritkán érkezett. Több száz méter után a meglehetősen kietlen részen, néha egy-egy jármű elhajtott mellettem, de semmi egyéb nem történt, miközben én tovább gyalogolva, néha meg-megállva, s visszafordulva stoppoltam.

      Váratlanul megéreztem a férfi tekintetét. Félig a haladási iránynak, vagyis neki háttal álltam, de stoppolás közben is haladtam. Szemem sarkából láttam, hogy felém pillant kamionjának vezetőfülkéjéből. Látszott rajta, hogy le akar szólítani, de várja, hogy közelebb érjek hozzá. Kamionjával lépésben araszolt előre a többi járműtől közrefogva. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Úgy fordultam, hogy tekinteteink véletlenül se találkozhassanak.

      Lassított. Én is lassítottam. Levette lábát a gázról. Erre még inkább visszafogtam lépteim. Közben szemem sarkából folyamatosan láttam, felém tekintget. Megállt. Erre én is megtorpantam, igyekezvén színlelni, hogy még mindig nem vettem észre őt. Közben néha-néha jött arra egy-egy kocsi, én pedig reménykedve vártam, valamelyik megáll, és kiment szorult helyzetemből. Ám mégcsak nem is lassítottak.

      Aztán hirtelen, a kamionos tolatni kezdett.

„Te jó ég! – dermedtem le. – Most mit tegyek?”

      Mellém ért. Tekintetem találkozott az övével és már beszélni is kezdett. Már nem hagyhattam figyelmen kívül. Odamentem tehát hozzá. A szokásos trükköt akartam alkalmazni. Megkérdeni, merre megy, majd illedelmesen megköszönni, mondván, hogy nekem az nem megfelelő. Szavait azonban nem értettem jól a kamionok motorjainak dübörgése miatt. Csak annyi realizálódott bennem, hogy ő is oroszul beszél és a gesztusokból megértettem, menjek a kocsi másik oldalára. Átmentem tehát, míg ő kinyitotta számomra az ajtót. Felmásztam pár lépcsőfokot, épp csak annyira, hogy beszélni tudjunk, de eszem ágában se volt beszállni hozzá.

      Angolul kezdtem, de kiderült, egy szót se ért. Oroszra váltottam, ám nemigen jutottak eszembe a szükséges szavak. Egy hosszú pillanatig hallgatott, de aztán beszélni kezdett. Természetesen oroszul, de a gesztusokból egész jól érthettem. Azt akarta közölni, hogy nyugalom, szálljak be, ne izguljak, elvisz. Egy kissé furcsálltam ugyan, hisz szavaimból nem érthette meg, én mit akarok, merre mennék, de nem tétováztam. Bepattantam, majd behúztam a nehéz ajtót.

Bekapcsoltam az övem, a súlyos jármű pedig előre gördült. Már nem volt visszaút. Tudtam, hirtelen döntésem végzetes is lehet. Félve pillantottam a fiatal férfira. Tekintetem rideg tengerszín szemekkel találkozott. Erre sietve elmosolyodtam, majd azonnal beszélni kezdtem. Ez volt egyetlen fegyverem. Szerettem is beszélni. Megnyugtatott. Kezdetleges nyelvtudásomat a végszükségre magammal hozott nyelvkönyvvel toldottam meg. Sietve forgattam gyűrött lapjait és igyekeztem minden lehetséges kérdést összeállítani, s mindent, amit tudtam, elmesélni neki. A fiatalember halvány mosollyal díjazta igyekezetemet. Bizony nem ment könnyen szavainak megértése, de a gesztusai, sokat segítettek. Közben erősen küzdenem kellett fáradtságom ellen. Éjfél már jócskán elmúlt, én pedig napok óta alig pihentem. Az állandó rohanás és a bizonytalanság teljesen kimerített.

– Álmos vagy? – kérdezte váratlanul a férfi. Ettől azonnal elillant szememről az álom.

– Nem. Nem vagyok – feleltem azonnal élénken. A férfi egy enyhe mosollyal nyugtázta a választ. Tudta, már talán csak másodpercek vannak hátra. Sejtettem, hogy élvezettel tölti el a tudat, hogy életem a kezében van.

Ismét felém pillantott rideg szemeivel:

– Ha álmos vagy, nyugodtan alhatsz itt – jelentette be teljes természetességgel és jobbjával könnyedén a mögöttünk lévő ágyra csapott.

– Nem, köszönöm – mosolyodtam el, hogy leplezzem zavaromat, majd siettem tovább terelni a szót.

– Nemsokára megállok – jelentette be egyszer csak barátságos hangon. – Nagyon éhes vagyok. Te is éhes vagy? Meghívlak.

– Нет. Спосибо. Я не хочу есть. Nem. Köszönöm. Nem akarok enni – mosolyogtam.

Nemsokára lekanyarodott a többtonnás jármű, majd megállt egy parkolóban.

– Biztos nem eszel? – kérdezte még egyszer, de közben mosolygott az előre sejtett válaszon. Persze, tagadóan ráztam meg a fejem, mire a férfi kipattant és betette az ajtót.

      Elgondolkodva néztem a kinn ólálkodó sötétséget. Nem messze, kamionok sorakoztak éjszakai pihenőjüket tartván, miközben folyton újabbak és újabbak érkeztek. Tekintetem a kormányra tévedt. A slusszkulcs csábítóan lengett. Elmosolyodtam. – „Megtehetném. Leléphetnék az egész szállítmánnyal. Kár, hogy nem vagyok nagy gazember.” – gondoltam magamban, s reméltem, ő se az.

      Megtehettem volna, de inkább ettem. Kihasználtam, míg a férfi távol van. Nem sok élelem lapult már hátizsákomban. Ez aggasztott kissé, hisz még az út felénél sem tartottam, ám sokkal aggasztóbb volt pillanatnyi helyzetem. Egy oroszul beszélő idegen férfi kamionjában, alig valamivel a litván határ után, az éjszaka kellős közepén, nem éppen adrenalin-szint csökkentő helyzet.

      Mély lélegzetet vettem, aztán máris elmosolyodtam, mert nyílt az ajtó és a férfi a vezetőfülkébe pattant.

      Elindultunk. Az ember azt hinné, egymás nyelvének ismerete nélkül nemigen lehet szót érteni, én azonban nem adtam fel. Fáradtságomat átmenetileg elnyomta kíváncsiságom. Tankönyvem segítségével, folyamatosan szerkesztgettem az újabb és újabb kérdéseket, megjegyzéseket. A fiatalember készségesen felelgetett, sőt még élvezte is a társalgást. Tudtam, képes lennék szóval tartani egész éjjel, és Seherezádé példájára virradatig fenntartani érdeklődését, elkerülve azt, amitől tartanom kellett volna az adott helyzetben.

      Csakhogy mi lesz, ha kibírom reggelig? Előbb-utóbb spontán, akaratlanul alszom majd el, ami sokkal végzetesebb lehet. Persze, megoldás az is, ha nappalra bevonulok az utat szegélyező valamely erdőbe, és ott nyugovóra térek. Igen. Bizonyára bölcsebb ébren maradni, kitartani most – gondoltam, de közben töprengve pillantottam a korábban felkínált ágy felé. Mit tegyek? A férfire tekintettem. Elég gyakran ismerkedtem, beszélgettem emberekkel ahhoz, hogy úgy érezhessem, többé-kevésbé már meg tudom ítélni első ránézésre azokat is, akikkel újonnan hoz össze a sors. Persze, tudtam, nem vagyok tévedhetetlen. Távolról sem. Eszembe jutottak bűnözők képei, melyeket a neten nézegettem nemrég. Több olyan is akadt köztük, akiket komoly bűncselekményekkel vádoltak, mégis bárkinek szimpatikusak lettek volna, megnyerő, ártatlannak tűnő arcuk alapján. Ez már akkor is elgondolkoztatott. Lehet, hogy mégse vagyok oly jó emberismerő, amilyennek hiszem magam? Tévedni pedig elég egyetlen alkalommal…

      Magamban eltöprengtem pár pillanatra a sofőrön. Tudtam, végzetes döntés lehet, ha rábízom magam. Amíg az ember alszik, végtelenül kiszolgáltatott. Nem tudhatom, tényleg ott ébredek-e fel, abban a városban, Siedlce-ben, ahová ígérte, hogy visz. Sőt! Azt sem tudhatom, egyáltalán felébredek-e. Tudtam, csak akkor fekhetek le, ha tökéletesen meg tudok bízni benne, illetve magamban, vagyis emberismeretemben. Tudtam, kevesen lennének, akik nő létükre mernének aludni egy ilyen helyzetben.

– Я буду спать. Aludni fogok – jelentettem be váratlanul és már másztam is hátra. Közben még elkaptam a férfi nem leplezett mosolyát. Tudtam, hogy várt erre a pillanatra. Levettem cipőim és végigheveredtem az ágyon, dzsekimmel takarózva.

      Egy ideig csak néztem az országút fényeit, hallgatva a motor monoton zúgását. Borzongató, mégis jóleső érzésként járt át annak tudata, hogy egy idegen kezébe helyezem életemet, sorsomat. Egy idegenébe, akiben saját döntésem, az önmagamba vetett bizalom alapján hiszek. Nem kellett sok idő, máris magával ragadott egy másik, képekben gazdag világ.

      Derengő hajnalra ébredtem. Nem keltem fel azonnal, hanem élveztem még pár percig a soha vissza nem térő jelenetet, a felemelő érzést, a Nap ragyogó fényét, mely körülölelt. Aztán nyújtóztam egyet, majd felültem. Akkor vettem észre, hogy az éjszaka folyamán gondosan be is takart egy pokróccal, hogy ne fázzak.

– Доброе утро! Спосибо. Jó reggelt és köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, erre ő visszamosolygott és máris beszélni kezdett. Csak pár szót értettem, de nem is igazán foglalkoztam vele. Még mindig lenyűgözött a pillanat regénybe illő varázsa, a felkelő Nap ragyogó fénye által bearanyozott reggel.

      Egyszer csak feltűnt egy kisebb parkoló. Lekanyarodtunk az útról és beálltunk a többi kamion közé. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg egyáltalán nem azon a helyen vagyok, amit megbeszéltünk. Kiírásokat láttam ugyan, de a helységneveket amúgy se ismertem. Lengyelül pedig egy szót se tudtam. Nem állapíthattam meg tehát, milyen nyelvű szavak vesznek körül. Megálltunk, és leállította a motort, majd kipattant a kocsiból és az út mellett húzódó füves részre állt, alig két méterre tőlem, megöntözni a nitritéhes gazt. Miután visszatérve bepattant mellém a vezetőfülkébe, beszélni kezdett, de csak annyit értettem, hogy az utakról beszél. Visszakérdeztem, mire készségesen megismételte. Elővettem a térképemet és úgy próbáltam megtudni merre vagyunk. Nagy nehezen felfogtam, úgy gondolja, jobb, ha ott stoppolok tovább, mintha elvinne Siedlce-ig, ami szerinte, számomra kitérő lenne. Igaza lehetett, nem vitáztam tehát. Gyorsan még felírta nekem a nevét és címét, amin igencsak meglepődtem, majd megígértette velem, hogy amint hazaérek, képeslapot írok neki, hogy ne aggódjon miattam. Ezt követően lepattantam a kamionból, ő pedig leadta utánam a hátizsákomat.

      Elégedetten mosolyogva néztem a jármű továbbgördülő monstruma után, mely így, a nappali fényben már kevésbé tűnt félelmetesnek. Az elköszönő duda hangja még most is fülembe cseng.

      Lámcsak, vannak még úriemberek! Még van, akinek számítok…

De vajon példa vagy kivétel volt ez az eset? Nem tudhatom. Egy biztos. Kevésbé féltem volna, ha mindez nem a litván, hanem a svájci határon történik velem és orosz helyett egy osztrák kamionba szállok be. De vajon nagyobb biztonságban lettem volna?

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Megkedvelted főhősünket? Olvasnál még róla?

Akkor ajánlom figyelmedbe Mandy Kristóf határokon átívelő, monumentális Kalandregény-sorozatát, melynek maga az író az egyik szereplője. A neve: Alex

Ha szeretnéd megvenni a róla szóló regényeket, kisregényeket:

Most 20% kedvezmény!

Használd a KUPONKÓD-ot!

FESZTIVAL-2021

(FONTOS: A webshopon baloldalon lehet Ft-ra váltani a pénznemet!)

Kattints, olvass bele a regényekbe, kisregényekbe és válogass egyre bővülő kínálatunkból!

Leave a Comment

Shopping Cart

Sikeres feliratkozás!

Hiba adódott. Próbáld újra!

Ha feliratkozol, elfogadod, hogy a weboldal tulajdonosa emailben megkeressen.