Nyereményjáték







Szeretnéd megnyerni a képváltóban futó könyvek egyikét? Kattints a Csatlakozz és NYERJ gombra és iratkozz fel! NAPONTA sorsolunk! Rengeteg nyertes lesz!

A végzetes csók

               Nagy sebességgel száguldott az erdei úton. Tövig nyomta a gázpedált, miközben élvezte, hogy a friss szél a letekert ablakon át az arcába vág. Már esteledett. A fák koromsötéten, fenyegetően rázták lombjukat az út két oldalán. Alapjában véve jól érezte magát. Boldog volt. „A buli nagyon klasszul sikerült, arról a jó pár millióról nem is beszélve, amit zsákmányul ejtettünk a haverjaimmal.” – gondolta. Tudta, hogy ők azóta már minden bizonnyal a legjobb úton haladnak a tengerpart felé. Aztán irány Florida, ő pedig majd később követi őket. A tükörbe pillantott. A Ford még mindig a nyomában volt. Lerázhatatlanul. Ezen azonban egy cseppet se búsult, hisz éppen ez volt a terv. Lány léte ellenére ő vezetett a legügyesebben, így aztán rá bízták a csali szerepét. El kellett terelnie a figyelmüket, hogy a többiek észrevétlenül elszökhessenek. Tervük szerint jóideig hagynia kellett, hogy kövessék, majd a megfelelő idő letelte után, egy kedvező helyen le kellett ráznia őket. Tudta, hamarosan eljön ez a perc, de nem aggódott. Kabriójával, vagyis azzal a kabrióval, melyben ült, semmi se vehette volna fel a versenyt. Aztán nemsokára megérkezett a korábban előre kiszemelt helyhez, egy nagy kanyarhoz, melyben elsőként megpróbálhatta lerázni őket. Előtte egy kissé lassított, majd utána a kereszteződésnél sietve jobbra kanyarodott a betonos úton. Néhány száz méter után gyorsan leállította a motort. Már elég sötét volt ahhoz az utat szegélyező fák árnyékában, hogy ezt a manővert ne vehessék észre. Azt remélte, tovább haladnak, ő pedig gyorsan visszafordul. Várt.

               Pár pillanat és ők is elérték az elágazást. Látni ugyan nem látta őket, de jól hallatszott kocsijuk motorjának zúgása. Tudta jól, hogy leálltak. A kereszteződés miatt tétováztak. A korábbi kanyar miatt nem tudhatták, merre hajtott tovább. Ajtó csapódását hallotta. Kiszálltak, hogy jobban körülnézzenek. Az elágazás háromfelé vezetett tovább. Szíve a torkába ugrott. A füleiben lüktető vértől a kisebb neszeket már nem is hallotta.

Aztán végre, végre újra beindult a Ford. Most már csak az volt a kérdés, merre halad tovább. Nem sejtette, hogy egy kilyukadt benzintartály ilyen végzetes lehet. A nyom, melyet hagyott, egyértelmű árulójává lett. Még két pillanat és érzékelte, hogy az autó hangja egyre hangosabbá válik. Közeledett. A szíve heves ritmusra kapcsolt és már szinte kiugrott a helyéről. Nem sejtette, hogy ennyire meg fog rémülni. Képtelen volt parancsolni remegő kezeinek, de végül mégis sikerült beindítania a kabriót, majd beletaposott a pedálba és már száguldott is tovább. A Ford szinte már majdnem utolérte. Ez persze önmagában nem lett volna nagy baj. A kabrióval és ügyességével könnyedén le tudta volna hagyni ismét. Csakhogy ezúttal túl közel kerültek és ezt kihasználva tüzet is nyitottak rá. Igyekezett kihasználni a kanyargós utat és mielőbb megnövelni a köztük lévő távolságot, miközben sűrűn fohászkodott magában az istenekhez, hogy mindez sikerüljön. Bátran és merészen vette be a kanyarokat. Ebben szerencsére igen jó volt. Aztán egyszer csak kiért az erdőből.

               Az út onnantól nyílegyenesen szelt át egy mezőt. Balra a távolban bokrokkal tarkított magas dombon ódon épület emelkedett fel a fűtengerből. A távolban az út ismét elkanyarodott, majd erőteljes emelkedő következett. Korábban már járt arra, amikor felmérte a terepet, így jól tudta, hogy a bukkanó után majd erős ívben balra kell kanyarodni. Bár ezt tábla és sebességkorlátozás is jelezte. És azt is tudta, hogy a távolban nem más csillog, mint egy nagy, kék vízű tó.

               Szemben a Nap már majdnem teljesen lecsúszott, vérvörösre festve az ég tengerét. Gyönyörű volt a táj. Egy pillanatig el is ábrándozott, amikor hirtelen megrázkódott a kabrió. Ijedten nézett a tükörbe. A nyílt terep miatt túl jó célponttá vált. Akkor pillantotta meg maga mögött az aszfalton fénylő csíkot, amitől úrrá lett rajta a rémület. Nem tudta, hogy az üzemanyag vagy a fékfolyadék kezdett-e elfolyni. Annyira nem értett a kocsikhoz, de nem sok jót sejtett. Úgy érezte, hogy ennek már fele se tréfa. Hirtelen kétségbeesésében egy egészen elképesztő ötlet jutott az eszébe, amint a tóra pillantott. Tudta, meg kell játszania a halálát, hogy időt nyerjen.

Nem sejtette, hogy ez mennyire jól fog sikerülni. Teljes sebességre kapcsolt, majd rögzítette a pedált és a kormányt. Így száguldott tovább a lenyugvó Nap felé. Pár pillanat még és elérte a bukkanót. Felkészült. Úgy tervezte, amint a túlsó, lejtős oldalára ér és néhány pillanatig takarásban lesz, kiugrik. Ezt követően az út kanyarodik, a kocsi viszont egyenes pályán haladva a tóba száguld majd. Ez volt a terve. Azt nem gondolta, hogy előtte akár fel is robbanhat. Pechjére azonban, ekkor ismételten tüzet nyitottak rá. Az árokból még jól láthatta, ahogy a tovább száguldó kabrió a kanyarban kisodródva a tó felé száguldva felrobban a levegőben. Egy döbbent pillanatig csendben feküdt. Megvárta, amíg a Ford elsüvített mellette, aztán mélyet sóhajtott. Lám csak, kedvezett neki a jószerencse. Minden megsemmisült. Nem találhatnak semmilyen nyomot, semmilyen bizonyítékot utána. Sietve emelkedett fel félig a gazból. Kihasználva, hogy a kabrió egy ideig elvonja a figyelmüket, a bokrok takarásában felrohant az ódon épülethez. Gondolta, meglapul bent egy kicsit. Esőt ígértek arra az éjszakára. Azt tervezte, az majd elmossa a nyomait, miközben ő a sötétség leple alatt gyalog folytatja az útját.

               Óvatosan osonva megkerülte a hatalmas épületet. A túloldalán talált egy kissé korhadt deszkaajtót. Rozsdás vaspántjai csikorogtak, nyikorogtak, amikor belépett. Sietve csukta be maga mögött és  megnyugodva dőlt neki háttal a vastag tölgyfaajtónak. Behunyta a szemeit és mélyet sóhajtott megkönnyebbülten. Váratlan döndülés térítette magához. Érezte minden csontjában, hogy az ajtó megremeg. Mintha ágyúgolyó csapódott volna bele. Riadtan nyitotta ki a szemeit és ijedten ugrott félre. Döbbenten látta, hogy egy óriási fejsze állt a deszkába. Sietve fordult meg. Vajon ki hajíthatta oda? – cikázott elméjében a rémült kérdés, de a helyiség teljesen üres volt. Sehol egy teremtett lélek. “Egek! Mit tegyek?” Odakint a zsaruk… ja, igen, mert hisz azok üldözték, odabent pedig egy baltás őrült.

               Tudta, nem állhat ítéletnapig az ajtóban, biztos célpontként. Megkísérelte kiemelni a fejszét, hogy legyen valami fegyvere, de az oly erősen belefúródott a fába, hogy meg se bírta mozdítani.

Elindult, hogy körülnézzen a házban, de alig tett néhány lépést, amikor a balta hirtelen kipattant a deszkából és a füle mellett elsüvítve a szemközti falba vágódott. Megborzongott. Mozdulni se bírt. Csak állt ott dermedten, tágra nyílt szemekkel. „Ez tehát az a kísértetház – jutott hirtelen eszébe – ez az, amiről egyszer régen hallottam. És nekem pont ide kellett bejönnöm… De most mégis mit tehetnék? Hová mehetnék?” Elindult óvatosan, lábujjhegyen a lépcső felé.

               Addigra már majdnem besötétedett. Alig érintette meg kezével a hűvös vaskorlátot, a szürke félhomályt hirtelen hátborzongató sikoly szelte át. A lépcső melletti falon megjelent egy árnyék, a nyomában pedig egy másik, egy sokkal félelmetesebb, kezében egy óriási szablyával. A két árnyékhoz emberi lény nem tartozott, de a félhomályban halványan mintha látott volna egy lányt, a nyomában egy kalózféle rohant. Befutottak odafent az egyik szobába. Neki se kellett több, futott utánuk, de a homályos helyiségbe nem mert belépni. Körben, csendben zsiványok ültek. Amint megpillantotta őket visszahőkölt. Amikor azonban újra benézett, már csak ketten üldögéltek odabent. Aztán még egy pillanat és váratlanul elkezdtek sisteregni és fortyogni, majd füstölögtek és végül teljesen elpárologtak. Nem maradt utánuk más, csak rengeteg vér, mely buborékolni kezdett és beszivárgott a padló rései közé. Tágra nyílt szemekkel figyelte a félelmetes és hátborzongató látványt. Nem hitt a szellemekben. Odasietett a szoba közepére és letérdepelt, hogy jobban szemügyre vegye az ódon deszkákat. Biztos volt abban, hogy ez az egész csakis valami jópofa trükk lehetett. Ekkor azonban a lécek váratlanul szétnyíltak alatta, majd pedig kinyúlt egy kéz és elkapta a lábát. Sietve próbálta lerázni magáról, miközben hátratántorodott és nagyot rúgott a levegőbe. Ijedt rémületben, hevesen dobogó szívvel rohant ki a szobából. Sajnos azonban nem olyannak teremtették, akit az efféle apróság elrémiszthet. Pár hosszú pillanat és lenyugodva konstatálta magában, hogy minden bizonnyal csupán egy technikai zseni lakik az épületben, aki távvezérléssel irányítja a ház védelmére vagy saját szórakoztatására felállított berendezéseit. Gondolt tehát egyet és elindult felfelé a rozoga lépcsősoron, hogy jobban körülnézzen. Az volt a szerencséje, hogy futott, így aztán amikor beszakadt alatta az egyik korhadt lépcsőfok, nem esett bele a széles és mély nyílásba. Visszatekintve megkönnyebbülten látta, mekkora szerencséje volt. Vagy tán lehetséges, hogy ez is pusztán egy trükk volt, és valójában nem is alatta, hanem szándékosan mögötte omlasztotta a mélybe a lépcsőfokokat a ház ura, hogy ezzel is a rémületet hozza rá? Terve azonban nyilvánvalóan nem sikerült, mert a lány rendületlenül folytatta felfelé az útját, fel, egészen az épület legfelsőbb szintjébe. Arra gondolt közben, hogy ha van valaki a színfalak mögött, az biztosan a tetőtérben tartózkodik. Felérve megtorpant az egyik ajtó mellett és óvatosan, oldalról nyitotta le a kilincset. Jól tette, hogy ily elővigyázatosan cselekedett, mert a következő pillanatban már meg is nyílt mellette, azaz az ajtó előtt a padló és a mélybe zuhantak a lécei. Arra gondolt, hogy két eset lehetséges. Vagy nem látja őt, csak sejtette, hogy ott áll, vagy a kilincs megmozdítása indította be a szerkezetet. Valószínűbbnek tűnt ez az utóbbi. Ebben a pillanatban azonban, még mielőtt nagyon megnyugodhatott volna, ki tudja honnét, több tucatnyi kés vágódott elő, majd végigsüvített a folyosón, surrogva, pörögve. Sietve lapult a falhoz. Ezek után persze nem csoda, ha az első gondolata az volt, hogy bölcsebb lenne hanyatt homlok menekülni onnét, de aztán figyelmeztette magát, hogy nem lehet ennyire ostoba és gyáva. Hiszen ennyi szerencséje senkinek se lehet. Bárki is a ház gazdája, egészen biztosan nem akarja megölni. Ha ez lenne a célja, már rég halott lenne. Akkora mázlija aligha lehet, hogy vagy száz tőr közül egy se karcolta meg egy ilyen szűk helyen. “Vagy… vagy talán ezek a pengék nem is valósak, csak egy ügyes szerkezettel vetítette ki ide valaki ezt az illúziót.” – gondolta. Összeszedte hát minden bátorságát és most már nyugodtan, habár kissé félve és óvatosan, de azért bátorságot színlelve megindult a folyosón. Ekkor hirtelen bevágódtak az ablakok. A hosszú fehér függönyök ijesztően csapkodtak a szélben és üvegdarabok száguldottak át a folyosón, ám meglepő módon egy se sértette fel a bőrét.

Most már biztos volt abban, hogy mindez csupán illúzió. Határozott léptekkel sietett az ablakokhoz, hogy becsukja. Odaérve látta, hogy nem tévedett. Az üvegtáblák sértetlenül álltak a helyükön. Mivel úgy érezte, hogy a ház ura figyeli, ezért megfordult és elkiáltotta magát:

– Ha azt hiszed meg tudsz ijeszteni ilyen ócska trükkökkel, akkor nagyon tévedsz. Itt fogok maradni és ha tetszik, ha nem itt töltöm ezt az éjszakát.

               Szavaira nem érkezett felelet. Síri csend telepedett a helyiségre. Ekkor tévedt tekintete a padlóra. Döbbenten látta, hogy minden csupa vér. Tekintetével követte a folyosón végighúzódó véres nyomot. Hozzá vezetett. Akkor vette észre, hogy a ruhája, az oldala is csurom vér. Megszédült egy pillanatra. Sietve emelte fel pólója szélét és ekkor vette észre, hogy bizony nem teljesen sérthetetlen. Üldözés közben az egyik golyó bizony eltalálta. Bár elég jelentős, de szerencsére csak felszíni sérülést okozott. Megnyugodva lélegzett fel, majd pedig letépett az egyik függönyből egy csíkot és alaposan körbetekerte a derekát. „Már csak ez hiányzott!” – gondolta közben. Aztán odalépett az egyik ajtóhoz, elővette zsebéből a tolvajkulcsát, de a következő pillanatban az ajtó magától kitárult. Nagyon elcsodálkozott, amikor betekintett a helyiségbe. Az épület többi részéhez képest ez igen gazdagon és szépen berendezett, tágas szoba volt. Olyan, melyen mintha nem fogott volna az idő vas foga. A szoba túlsó végében egy hatalmas vasláda állt, felnyitott fedéllel, telis-tele arany ékszerekkel és pénzzel. Szemkápráztató volt a ragyogása.

               A falakon, körben, pazar, sokféle fajtájú és méretű fegyver díszelgett. Egyszóval ez a szoba szinte roskadozott a gazdagságtól. Közelebb lépett, hogy megcsodálja a láda tartalmának szemet kápráztató ragyogását. Sokat jelentett a pénz, neki is… talán ő is teletömte volna a zsebeit arannyal, talán nem, ám ez nem derülhetett már ki, mert a következő pillanatban elhomályosodott minden a tekintete előtt. Ijedten próbált megkapaszkodni a falban, de már nem volt ereje megtartani magát. Érezte, hogy az oldalába hasít a fájdalom és összecsuklottak a térdei.

Még arra emlékezett, hogy leroskadt a láda mellett a padlóra, majd kezét maga elé kapva megtámaszkodott. Ujjai közben az arany ékszerek és pénzek közé csúsztak. Még egy pillanat és ráomlott a halomnyi drágakőre. Elvesztette az eszméletét.

               Csak akkor tért újra magához, amikor a nagy toronyóra valahol messze az éjszakában elkongatta a tizenkettőt. Kinyitotta a szemét és feltápászkodott. Még mindig nagyon rosszul érezte magát. Felállt és nagy nehezen elért a szoba túlsó végébe, ahol szélesre tárta az ablakot. Lágy, üde szellő simogatta arcát. A Nap már réges-rég lenyugodott. A távolban az erdő fekete sávja kivehetetlennek tűnt a koromsötét éjszakában. Jól esett neki a friss, virágillatú szellő, melytől pillanatok alatt jobban is lett. Aztán tekintete ismét a kincsesláda felé tévedt. Arra gondolt, hogy bizonyára senki se figyeli. Elhagyatott kastély ez, réges-régen beépített trükkökkel, melyek által a szellemkastély látszatát kelthette. Hisz, ha lett volna ott bárki, akár élő, akár holt, már biztos végzett volna vele, vagy legalábbis aligha hagyta volna, hogy oly sokáig békésen feküdjön arccal a kincsein. Ezekkel a gondolatokkal lépett ismét közelebb a ládához, ám mielőtt még bármit tehetett volna, váratlanul valaki megragadta a karját. Ijedten fordult hátra, kiszakítva magát az erős szorításból. A lélegzete is elakadt a látványtól. Ott állt, vele szemben egy hihetetlenül jóképű fiatalember. Az a sűrű, fekete, majdnem göndör haj, az a zöld fényben ragyogó szempár, azok az ében, egyenes szemöldökök… álmodni se álmodhatott volna szebb, daliásabb legényt. Piros és fekete ruhája rég letűnt kort idézett. Inge izmos testet sejtetett. Mellkasán azonban nagy vérfolt csillogott és egy sötét, mélynek tűnő seb éktelenkedett. A férfi ugyan tökéletesnek tűnt, de volt egy hibája. Szó szerint át lehetett látni rajta. Egy szellem lenne? Létezhet ilyesmi? Aligha. Nem. Akkoriban még nem hitt a szellemekben. Biztosra vette, hogy csak képzelete játszik vele és csak a nagy vérveszteség okozza ezt a káprázatot. Hiába hunyta azonban le a szemeit és hiába nyitotta ki újra és újra, a különös jelenés még mindig ott állt előtte. Aztán mintha mindez még nem volna eléggé sokkoló, jobb kezében váratlanul megcsillant egy tőr és rá kellett ébrednie, hogy ez nem egy a romantikus leányálom, amelybe belecsöppent. Ijedten kapta fel rá a tekintetét, amikor a következő pillanatban megragadta és egyik kezével teljes erővel a falnak szegezte, miközben így kiáltott rá:

– Innen többé nem menekülsz! Te is lopni akartál a kincsből! Ezokáért most tenéked is az élteddel kell fizetned. – jelentette be, majd pedig a másik kezével megemelte a véres tőrt.

– Várj! Ne! Hisz nem vettem el semmit!

– Már minden hiába! Azért, amit tevél, meg kell lakolnod. – felelte ridegen. E szavakra a leánynak se kellett több. Sietve rogyott a padlóra, hogy szabaduljon a szorításból, majd kihasználva a férfi pillanatnyi meglepettségét, uzsgyi, már rohant is az ajtó felé. Mire észbe kapott, már ki is perdült. Hátra se nézve rohant, végig a folyosón, hármasával szedve a lépcsőfokokat. Szélsebesen vette be az első fordulót, ám ekkor váratlanul beleütközött valakibe. Teste meleg volt, öltözéke kellemes illatú. Feltekintett rá. Arca sápadt volt, mint a frissen esett hó. Kedves, szuggesztív tekintetétől más körülmények közt a karjaiba omlott volna szerelmesen, de sátáni mosolyától és korábbi szavainak emlékétől, melyek még mindig a fülébe csengtek, hátra tántorodott, mire a férfi sietve kapott utána. Vasmarokkal, ellenállást nem tűrve szorította meg a karját. Aztán szó nélkül elindult. Mit tehetett volna? Úgy tűnt, hiábavaló minden tiltakozása. Szótlanul, reszketve követte. Nemsokára egy nagy, pókhálós terembe értek.

– Készülj a halálra! – suttogta a férfi, miután a padlóra lökte.

               A leány dermedten tekintett fel rá. Sose hitte, hogy egy nap találkozhat egy olyan férfival, aki éppolyan, amilyenre mindig is vágyott, ám az lesz élte utolsó napja. És ráadásul vonzó ajkait nem suttogó szerelmes szavak hagyják el, hanem… de erről már nem volt ideje elmélkedni, mert így folytatta:

– Mondj el egy utolsó imát!

– Megértem, ha haragszol! – suttogta a leány – De azt azért még elárulhatnád, hogy miért kell mindenképpen végezned velem!

               Erre a férfi egy kicsit elgondolkozott, majd így szólt:

– Rendben. Végülis jogod van ahhoz, hogy megtudd. És különben is, hosszú még az éjszaka, elmesélhetem a történetemet.

               A leány lélegzetvisszafojtva figyelte arcának minden rezdülését és arra gondolt, talán van még remény. Hisz, aki időt nyer, életet nyer. Lopva tekintett a kijárat felé, de biztos volt abban, hogy még túl korai és végzetes lenne egy újabb menekülési kísérlet, ezért inkább nyugalmat erőltetett magára. A férfi pedig mesélni kezdett:

– Régen, igen régen kezdődött az én történetem. Oly rég, hogy több emberöltő se lenne elég arra, hogy mindent elmeséljek, ezért inkább a lényegre térek. – azzal végigsimította késének pengéjét – Egy este, már majdnem teljesen besötétedett, amikor e vidékre érkeztem. Fáradt voltam és elkeseredett, mert hetedhét országot bejártam, de még kedvemre való menyecskét sehol nem találtam. Mivel akkoriban ez a kastély a fénykorát élte és messze földön híresek voltak azok a bálok, melyeket itt rendeztek, úgy gondoltam, ha itt se találom meg az igazit, akkor sehol és ha így lesz, jobb, ha véget vetek az életemnek. Amikor megérkeztem, már javában állt a bál. Pillanatok alatt engem is közrefogtak a szebbnél-szebb hölgyek és kíváncsian érdeklődtek felőlem. Reggelig meg se álltam, roptam velük a táncot, megpörgettem szinte mindet, de sajnos jól sejtettem. Köztük se találtam meg azt, akire vágytam. Éjféltájban ott is hagytam a csillogó sokaságot és bánatomban a közeli rengeteg felé vettem utam. Így mentem-mendegéltem, amikor megláttam egy öreganyót az egyik tisztás szélén, amint egy hatalmas köteg rőzsét igyekezett a hátára emelni. Odamentem és persze segítettem a kunyhójáig cipelni. Közben szóba elegyedtünk és elmeséltem neki, mi az oka a nagy bánatomnak.

– Kend szerint van értelme tovább keresnem? Létezhet valahol egy olyan leány, akivel boldog lehetek, akit nekem teremtett a sors? – kérdeztem töprengve.

– Persze fiacskám. – felelte, amikor megérkeztünk – És jó tett helyébe, jót várj! Tudd meg hát, hogy én egy igen híres jós vagyok és hálából segítek neked. – azzal térült-fordult és előkerült egy üveggömb, valami ócska, régi kódex, no meg egyéb boszorkányos dolgok.

Most nem mesélem el, mily látványos módon olvasta ki a jövőmet, némán és sejtelmesen, de aztán odajött hozzám és így szólt:

– Igen, fiacskám, jó hírem van. Láttam azt a lányt, akit keresel, de van egy nagy gond.

– Ugyan, öreganyám! Számomra nem létezik lehetetlen.

Erre az asszony elmosolyodott, én meg már azt hittem, csak bolondot akar belőlem csinálni, de aztán ismét elkomolyodva így szólt:

– Létezik, de ebben az életedben nem találhatod meg, úgyhogy bölcsebben teszed, ha élvezed inkább az életet és feladod a keresést.

– Miért nem találhatom meg? Mi az a nagy probléma?

– Csupán néhány száz év. – mosolygott gúnyosan a vén szipirtyó.

– Hogyan?

– A leány, akit keresel, még nem született meg.

– Akkor ez tényleg lehetetlen.

– Tán mégse az. – mosolygott sokatmondóan. – Csak az a kérdés, mire lennél képes érte. Meg is halnál?

               Egy pillanatra elhűltem e szavakra, de aztán észbe kaptam és eszembe jutott, hogy bizonyára csak szórakozik egyet a káromra. Méghogy létezik az igazi?  Több száz év múlva? Már keltem is fel és bosszankodva indultam az ajtó irányába, de utánam szólt:

– Jól van, te tudod. Ha nem akarod megtalálni ezt a barna leányt… pedig csodás kék szemei vannak…

               Erre megtorpantam. Hisz eladdig egyetlen szóval se beszéltem neki arról, miként néz ki álmaimban szívem hölgye. Kíváncsian fordultam hát vissza és így történhetett meg, hogy végighallgattam és elhittem minden szavát. Azt mondta, ahhoz, hogy rátaláljak, meg kell halnom és kísértenem kell több száz évig ebben a palotában és őriznem kell az egyik szobát, melyben egy kincsesláda áll. Azt mondta, mindenkivel végeznem kell, aki oda belép, máskülönben súlyos kínok közt kárhozok el és soha többé nem lesz esélyem arra, hogy a vágyam valóra váljon és álmaim szerelmével találkozzam.

– Nem értem. – szakította félbe a leány – Ha ki se mehetsz és be se engedhetsz senkit, akkor mégis, hogy találkozhatnátok?

– A vénasszony szerint a jövő elrendezi ezt és ha felismerem és megcsókolom, akkor újra élő, eleven leszek és együtt élhetünk boldogan. Ha azonban bárki mást megcsókolnék, akkor szintén végem. Örökre. És felesleges volt minden.

– Akkor nincs nehéz dolgod. – jegyezte meg a leány gúnyosan – Ha tudod, hogy néz ki, csak várnod kell türelemmel és persze hidegvérrel gyilkolnod kell. – tette hozzá megvetően – De mégis mit számít akár több száz élet, ha a szerelmed megtalálásáról van szó, nem igaz?

– Ne légy ily cinikus! Én se akartam ölni. Sőt! Vért ontani se. Ezért igyekeztem mindenkit távol tartani a háztól vagy legalábbis a kincses szobától. És évszázadokon át ez sikerült is. Erre jössz te és ilyen helyzetbe hozol. Most vagy végzek veled vagy mindennek vége és felesleges volt minden eddigi szenvedés és kín és várakozás. Egyébként sajnos az se lenne könnyű, hogy felismerjem azt a leányt.

– Miért ne lenne az? Oly sok év telt már el, hogy feledted az arcát? Ennyi a nagy szerelmed? – gúnyolódott tovább a lány, de a férfi komoly hangon felelt:

– Nem. De sajnos ez az igaz szerelem próbája. A szív próbája. Ezért aztán a halál eltörölte orcájának emlékezetét a fejemből. A szívemmel kell felismernem, ám ez nem oly könnyű, mint amilyennek tűnik. Szerencsére azonban a vénasszony ezt előre jelezte, így adott segítséget a kétséges esetekhez. Kérdések, amikre tudom a választ, amikről felismerhetem.

– Akkor lehet, hogy én vagyok az. – mosolygott nevetve a lány – Miért nem teszel próbára? Nekem is barna a hajam, kék a szemem.

– Látom, egyáltalán nincs kedvedre, hogy itt a történeted vége.

– Ne beszélj félre! Most őszintén! Miért ne lehetnék én az?

– Például azért, mert az a lány nem kapzsi. Téged viszont nyakig az aranyban találtalak.

               Erre a leány nem tudott mit felelni. Érezte, hogy belepirul az arca a szégyenbe. Persze magyarázhatta volna, hogy csak elájult, de tudta, úgyse hinne neki.

– Na jól van! – szólalt meg váratlanul a férfi, miközben felkelt.

Kezében megcsillant a tőr, miközben így folytatta:

– Most már mindent tudsz. Ideje, hogy véget vessünk ennek.

– De miért nem teszel fel három kérdést? Csak akkor tudhatod meg biztosan az igazságot, nem? Mert mi van, ha cseppet se vagyok kapzsi, csak nézegettem a ládika tartalmát? Vagy mi van, ha csak lepihentem kicsit az aranypénzeken és nem is akartam belőle elvenni? Végülis nem vártad ki, hogy mit tettem volna… Tehát nem lehetsz biztos abban, hogy nem én vagyok az a lány, ugye?

               Szavai elgondolkoztatták a férfit.

Igaz, a lány tudta, aligha lehet sok esélye, de bízott józan értelmében, logikájában. Remélte, hogy akár ki is találhatja a helyes válaszokat.

– Jól van hát! – felelte a férfi – Akkor figyelj jól! Az első kérdésem, hogy mi a szüleid foglalkozása.

               A lány meglepődött. Különlegesebb kérdésre számított. Erre mégis mit feleljen? Most már biztos, hogy nem ő a férfi által hőn keresett személy, hisz neki még szülei sincsenek… vagy legalábbis fogalma sincs arról, kik lehetnek. Mit tehetett volna? Tippelni kezdett.

– Mind a ketten tanárok. – felelte, de a fiatalember szótlanul megrázta a fejét. Erre sietve folytatta: – Ja, igen, de emellett apám mérnök is… de volt gyári munkás is…és lelkipásztor…

– Elég! Felesleges folytatnod. Azt hiszed, ha felsorolsz mindent, előbb-utóbb eltalálod? Szánalmas. Persze, gondolom, most megint azzal jössz majd, hogy még ezzel se győztelek meg, szóval mondom a második kérdést. Miért jöttél ide?

               Tágra nyílt a leány szeme a meglepettségtől. Mit felelhetne? Az igazat aligha vallhatná meg neki. Hisz, ha azzal jönne, hogy a barátai kiraboltak egy bankot… mégha nem is volt benne, mégha csak segíteni akart nekik… biztos nem ilyen az a lány, akire vágyik.

– Egyszerűen csak erre jártam és… – kezdte, de a fiatalember csak szomorúan ingatta a fejét, tehát így folytatta: – … és kíváncsi is voltam a kísértetházra… – de ez se volt jó. Mit is mondjon? Mit mondhatna? Újabb és újabb ötlet jutott eszébe, de a férfi hamar leállította.

– Felesleges találgatnod. Láthatod, ezt se tudtad. Már semmi értelme feltennem a harmadik kérdést, mert az úgy szólna, hogy tetszik-e neked valaki és beszélj az illetőről. Nyilván azt mondanád, csakhogy mentsd a bőröd, hogy az első pillanatban belém szerettél. Mondjuk ez még hihető is lenne, hisz szinte minden hölgy belém szeret, amikor meglát. De már nincs kedvem tovább szaporítani a szót. Sajnos a legkisebb kétely se férhet ahhoz, hogy nem te vagy az, akit mindeddig kerestem.

               A lány döbbenten hallgatta szavait. Mégis mit felelhetett volna a harmadik kérdésére? Sajnos igaza volt. Az első válaszai fényében aligha hitt volna neki. De… mit számított volna, hogy tetszik-e neki a férfi vagy se? Hisz a kérdés az, ő az igazi vagy se a számára és nem pedig fordítva. Elkeseredve ült a padlón, lesütött tekintettel, megsemmisülten. Tudta, most mindennek vége. Valóban vége.

               Csikorgott a padló, ahogy a férfi közelebb lépett.

– És nem is tetszem neked egy kicsit se? – szaladt ki a leány száján a kissé butácska kérdés, miközben feltekintett rá. Tudta, hogy a válasz semmin se változtat, de azért jó lett volna hallani tőle legalább néhány kedves szót. “Mily különös játéka ez a sorsnak.” – gondolta, miközben feltápászkodott. Itt áll előtte ez a férfi, aki számára az igazi is lehetne, akiért bármit megtenne, akinek elolvad egyetlen pillantásától, de mindez nem számít, ha nem szereti viszont.

               Reménykedőn nézett rá a választ várva.

– Nem. – felelte a férfi. E szó ridegen visszhangzott a lány szívében. És mintha ez nem lett volna elég, még könyörtelenül hozzá is tette: – Egy cseppet se tetszel, bármennyire is szeretnéd.

               Rezzenéstelen tekintetétől megfagyott benne a vér. Rosszabb volt ez, mintha máris belé mártotta volna tőrét. Pedig, ahogy elnézte ajkait, legszívesebben megcsókolta volna, de szavait hallva tudta, ellökné magától. Értelmetlen és szánalmas dolog lett volna ilyesmivel próbálkoznia. És mit se ért volna. Hisz, ha nem ő az igazi, az átkát úgyse törte volna meg, csak végzetét okozta volna. Feleslegesen.

               Mi mást tehetett volna? Az esélytelenek utolsó kétségbeesett próbálkozásával lökte félre és az ablak felé rohant. Nem volt messze. Bízott abban, hogy korhadt léceit áttörve ki fog tudni ugrani. Úgy vélte, ez az egyetlen lehetősége. A férfi azonban utána kapott és a következő pillanatban mindketten elvágódtak a padlón. Sietve rúgott felé, hogy lerázza magáról szorítását és már mászott is tovább kapkodva. Aztán állt volna fel, de hirtelen erős rántást érzett jobb lábán és újra elterült a földön.

– Eressz! – kiáltott, miközben megrántotta lábát, de a férfinek esze ágában se volt elengedni. Próbált menekülni és centiméterről-centiméterre haladt előre, hasonkúszva a padló durva, szálkás deszkáin, ám, az erős kéz nem eresztette, sőt, egyre közelebb kúszott hozzá, megfogta bokáját és a lány már tudta, még egy pillanat és a lábát, a combját, majd a derekát fogja át és ő többé már aligha menekülhet. Ezt nem várhatta meg. Cselhez kellett folyamodnia.

– Jól van! Feladom. – kiáltott fel és úgy tett, mint aki nem ellenkezik tovább. Jól sejtette. Erre ugyanis gyengült a szorítás.

               A lány nem késlekedett tovább. Miként egy kilőtt nyílvessző, már fel is pattant, és mielőtt a férfi ráeszmélt volna arra, hogy szellem létére könnyedén előtte teremhetne, ő már elérte az ablakot és teljes lendületével átszakította korhadt deszkáit.

               A domboldalon lefelé bucskázott párat, mire az útmenti csalitosba ért. Bizony fájt minden porcikája és nem tudta, hogy milyen súlyosak a sérülései, de legalább még élt. Így feküdt jóideig. A mezei virágok illata bódította érzékeit. Szíve még mindig szaporán vert az átélt izgalmaktól, miközben bámulta az égen tovagomolygó felhőmonstrumokat és még mindig alig tudta elhinni, hogy élve kijutott ebből a borzalmas szellemkastélyból.

               Már hajnalodott, amikor fel bírt tápászkodni. Felnézett a borostyánnal futtatott oldalú kastélyóriásra. A fiatalember ott állt a kiszakított ablaknyílásban és szomorú tekintettel nézett rá. A lány egy pillanatra elszégyellte magát, amiért a saját életét többre tartva a menekülést választotta. Tudta, hogy ezzel a férfi életének vége lesz, miként ennek a történetnek is és vágya, hogy megtalálja az oly régóta keresett leányt, immáron soha többé valóra nem válhat.

És mindez őmiatta. Ha nem a kastélyban próbál menedékre lelni… de most már ez nem számított. Már semmi se számított többé. Látta arcán a szomorúságot, amit ő okozott és meg se fordult a fejében, hogy nem a halál miatt, hanem miatta is bánkódhat, azért, hogy végleg elveszítette.

               Tulajdonképpen a dolgok nagyjából a tervek szerint alakultak, leszámítva ezt a kis éjszakai kitérőt. Visszaindult hát a városba, immáron gyalogosan, szakadtan és fájt minden porcikája, de legalább még életben volt. Azért a kanyarból még visszatekintett, remélve, hogy utoljára még láthatja őt. Még mindig ott állt az ablakban és csak nézett felé szomorúan. Aztán intett és szertefoszlott, miként egy látomás, mintha az éjszaka történései nem lettek volna többek, mint egy közönséges rémálom, melyet a Nap ragyogó sugarai pillanatok alatt elűznek.

               Mire visszaért a szállásra, gondolatai a fiatalemberről, az éjszakai találkozásról átpártoltak a napfényes Floridára. Szeretett volna már útrakelni és elhagyni az országot, bár tudta, aligha kötheti bárki a bűntényhez. Minden bizonyíték megsemmisítve. Miközben szegényes reggelijét fogyasztotta, leült a tv elé és figyelte a híreket. Elégedetten látta, hogy aligha akadhatnak a nyomukra. A tudósító szerint a tolvajok az évszázad legzseniálisabb bűntettét követték el. Se személyleírás, se ujjlenyomat, sőt, a legkisebb árulkodó jel se maradt utánuk. Persze még nagy erőkkel folyt a nyomozás, de úgy tűnt, hogy a tettesek mindenre gondoltak. A rendőrség meg volt győződve arról is, hogy mindannyian túl vannak árkon és bokron. Nem volt oka további aggodalomra. Lefürdött és ellátta sebeit, majd pedig pizsamába bújt és átaludta a napot. Bizony ráfért már a pihenés.

               Amikor magához tért már késő estére járt. Egy kis élelemmel bekuporodott a tv előtti fotelbe. Hiába peregtek azonban tekintete előtt a jobbnál-jobb, izgalmasabbnál-izgalmasabb filmek, képzeletében újra és újra felrémlett a fiatalember arca. Aztán szinte észre se vette, mikor öltözött át és hagyta el a szállást. Szinte alvajáróként lépdelt az utcán a lámpák álmosan pislogó fényében.

Amikor végül felocsúdott, már ott állt ismét a hűvös éjszakában és előtte magasodott a hatalmas, ódon kastély. Sietve indult meg felfelé, a sötét, gazos domboldalon. Aztán félúton megtorpant egy pillanatra, mert észrevette, hogy a túloldalon, a gyémántfényben tündöklő tó körül a mólón, fények imbolyognak. Akkor döbbent csak rá, hogy bizonyára még mindig az autót, illetve annak maradványait próbálják kiemelni. A legrosszabbkor ment hát oda. Mi van, ha észreveszik a nyomait? Szerencsére aznap esett az eső, ami kedvezett neki, de most, hogy ismét visszatért… Talán bölcsebb lett volna óvatosan visszafordulni, amíg még nem késő, de szíve húzta vissza a kastély felé. Újra látni akarta őt, bár tudta, valószínűleg már késő. Túl késő. Tudta, ha igaz, mindaz, amit a férfi mondott, akkor neki azóta már vége, hisz életben hagyta a leányt. Óvatosan haladt tovább a bokrok takarásában a hátsó bejárat felé, amikor váratlanul kivágódtak mellette az egyik földszinti ablak zsalugáterei és megpillantotta őt.

– De jó, hogy visszatértél! – lelkendezett a fiatalember.

Gyanakvón húzódott hátrébb a lány és úgy nézte, mert arra gondolt, ha túl közel merészkedik, még képes rá és berántja az ablakon.

– Hogyhogy még életben vagy? – tette fel a hitetlenkedő kérdést.

– Fantasztikus! Örömmel látom, mennyire örülsz annak, hogy élek.

– De azt mondtad, ha nem tudsz megölni, neked véged. Hazudtál?

– Nem. Csak kaptam még egy esélyt, de ne erről beszéljünk. Hogyhogy visszajöttél? Csak nem tetszem és hiányoztam? – mosolygott.

Egy ilyen kérdésre mégis, hogy lehetne őszintén felelni?

– Csak a válaszok miatt jöttem. – felelte tehát ridegen a leány – Nem mondtad el, mik lettek volna a jó válaszok.

               Összeszűkültek a férfi szemei és áthatón nézett rá, mintha azt kutatná, valóban ez volt-e visszatérte oka, de a leány igyekezett nem kimutatni érzéseit.

– Jól van hát. Végül is elmondhatom. Most már úgyis mindegy. De csak egy feltétellel. Ha a szavadat adod, hogy találkozunk még. Nem kell bejönnöd, sőt, azt nem is akarnám, mert akkor végeznem kéne veled. De így, találkozhatnánk és beszélgethetnénk még.

– Tehát mégis tetszem egy kicsit? – mosolygott a lány kacér gúnnyal.

– Sosem mondtam, hogy nem, de én az igazit keresem. Nem elégedhetek meg a majdnem tökéletessel.

– Ez nem hangzott túl kedvesen.

– De nem is azért jöttél, hogy bókokat hallj tőlem, nemde? – mosolygott ismét – Hisz te csak a válaszokat akarod, nem?

– Így van. – állította a lány határozottságot színlelve.

– Rendben hát. Akkor figyelj! Az első kérdésre a helyes válasz, hogy nem tudja a szülei foglalkozását, mert árva. A másodikra az, hogy üldözték a rendfenntartók, ezért menekült a kastélyba, míg a harmadikra az, hogy egész életében egy olyan férfira várt, mint én.

               Ez a rövid és gyors válasz úgy hasított át a leány szívén, mint a legpontosabban szívbe találó tőr. Levegőhöz se jutott, nemhogy szóhoz. Teljesen megdöbbent. Mindenre számított, de arra nem, hogy ilyen véletlen egybeesés létezik. De talán nem is volt ez akkora véletlen. Talán tényleg ő az. De most már mit számít? Mégis mit tehetne? Hiába vallaná meg neki így, utólag, mindennek tudatában azt, hogy korábban hazudott. Aligha hinne neki. Mégis mit tehetne?

               Egyrészt, aligha tetszene neki egy olyan leány, aki ennyit hazudott. Másrészt meg… még fülébe csengtek szavai, melyek szerint egyáltalán nem tetszik neki.

               Így kezdődött a barátságuk. Éjszakáról, éjszakára visszajárt hozzá és sokat beszélgettek. Jól érezték magukat, de sose ment be a kastély ajtaján. Az ablakát se közelítette meg, melynél találkoztak.

               Közben meg is feledkezett a nyomozásról, mely nem messze zajlott. Még egy hét és le is zárták az ügyet és kezdett a múlt homályába veszni a történet, mely a szellemkastélyhoz vitte egykoron futó lépteit. Azt mondták, hogy ez az ügy az évszázad nagy talánya.

               Ő azonban ismert egy ennél sokkal nagyobb talányt. Egy leányról és egy fiúról, ábrándos, mesébe illő egymásra találásukról és arról, hogy néhány aprónak tűnő hazugság miként állt közéjük észrevétlenül és miként tartotta távol őket a boldog egymásra találástól. Újra és újra, hosszú-hosszú órákon át lesték egymás mézédes szavát, de közeledni egyikőjük se mert. Mi is a reménytelen szerelem, ha nem pont ez? Egy majdnem láthatatlan, félig már a túlvilághoz tartozó fiú és egy fiatal leány téren és időn átívelő reménytelen szerelme, mely soha ki nem teljesedhet, mert nem tudnak teljesen őszinték lenni egymáshoz.

               A fiú nem merte elmondani a leánynak, hogy mennyire kedveli, mert félt attól, hogy akkor a leány belép a kastélyba és neki nem lesz választása, végeznie kell vele az átok szerint. A leány pedig nem merte elmondani, hogy korábban hazudott, hogy a válaszai csak ezért nem egyeztek. Félt attól, hogy kiábrándulna belőle a fiú.

               De még jobban félt attól, hogy hinne neki és azt gondolná, hogy ő az igazi. De mi van, ha ez nem így van? Mi van, ha csak majdnem? Mi van, ha létezik valahol az a leány, akire a fiú vár, akire nemcsak, hogy igazak lennének a válaszok, de aki nem is hazudna mást? Mi van akkor, ha ő most önző módon megcsókolná, és ezzel elvenné tőle annak lehetőségét, hogy egy napon találkozzanak?

               “A majdnem, az még nem az igazi.” – gondolta a leány és megpróbált uralkodni érzelmein. De mi van, ha mégis ő az? Sokat töprengett ezen. Végül aztán így szólt a fiúhoz:

– Szeretném, ha mondanál nekem még valamit, ami miatt én biztosan nem lehetek az igazi.

A fiú erre felnevetett:

– Ha szeretnél biztosra menni, én tudok egy módszert, de attól tartok, akkor én a létemmel fizetnék.

– Nem! Dehogy! Nem akarom, hogy megcsókolj! Csak mondj még valamit róla!

– Rendben hát. Nos, ott van például még az is, hogy az a lány nem fog menekülni majd, amikor meg akarom ölni.

               A lány e szavakra csüggedten hajtotta le a fejét. Erre már végképp nem tudott volna mit mondani. Most már teljességgel egyértelművé vált a számára, hogy ő csak a majdnem kategóriába tartozik. Sóhajtott egy nagyot és reménytelenül tovább bámulta lábai előtt a gazos sötétséget.

– Nézd, nincs értelme ezen töprengenünk. – szólt közbe a férfi. – Akárhogy is szeretnénk, ezen változtatni nem lehet. Mégha arról lenne is szó, hogy csupán egy egészen apró csekélységben is különbözöl attól, akire mindig is vágytam, de akkor is különböznél. És ha nem te vagy a teljesen igazi, akkor nekem várnom kell még. Bár… most… ebben a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy létezhetne valaki, aki még nálad is jobban megfelelne nekem. Legszívesebben megcsókolnálak, de… a válaszaidat és a körülményeket figyelembe véve, az biztosan a vesztem jelentené.

– Tudom. És igazad van. – suttogta a leány – Ne beszéljünk erről!

               Aztán azt gondolta, talán jobb lenne, ha többé már nem is jönne a kastély tájára se, de nem tudott ellenállni. Minden este ott volt, éjszakákon át. Nem bírta a fiú nélkül. De bármily erősen álltak is ellen, bármennyire is próbálták távoltartani magukat egymástól, a szívükben mégis, minden egyes találkozás elszórta a vágy újabb és újabb kis üvegszilánkjait. Minden pillanatban ott volt annak a veszélye, hogy fellobban bennük az olthatatlan vágy és lángra gyúl a szenvedély szárazan zizegő, kitikkadt tarlója, lelkeik vágyódó mezején. Éjszakáról éjszakára találkoztak, újra és újra. Néha csak csendben élvezték egymás társaságát, miközben hallgatták a sötétség neszeit. Máskor pedig önfeledten nevetgéltek, mosolyogtak, mindenről megfeledkezve. Amikor aztán hajnalodott, a leány mindig hazatért, de amint ismét leszállt az est, már ott volt ismét. Észre se vette és egyre tovább maradt és egyre korábban érkezett. Végül már szinte ki is költözött a kastélyhoz. Együtt voltak éjjel-nappal. Már szinte csak akkor nélkülözték egymás társaságát, amikor odatévedt valaki a kastélyhoz. Ilyenkor a lány elrejtőzött és kivárta, amíg a fiú elrettentette a hívatlan látogatót. Időnként lányok is jöttek arra és ott volt a levegőben annak az esélye, hogy most majd a fiú rátalál arra, aki nem csak majdnem az igazi. Ez egyrészt aggasztó volt, másrészt viszont… a leány arra gondolt, ha a fiú újra élhetne, ha kijöhetne a kastélyból, mint hús-vér, eleven férfi, mégha ez az igaz szerelme által történne is meg, neki esélye lenne elcsábítani tőle.

De persze tudta jól, hogy ez csak egy buta kis ábránd. Hiszen, ha a fiú megtalálná élete szerelmét, aligha hagyná ott bárkiért. Tudta tehát jól, hogy akkor elveszítené őt.

               Aztán az egyik hajnalon, a leány váratlanul erős autóbúgásra riadt fel. Kíváncsian kémlelt ki a bokrok közül és döbbenten látta, hogy idegenek közelednek. Lassan megálltak. Öltönyös férfiak szálltak ki, majd beszélni kezdtek. A leány kíváncsian kúszott közelebb hozzájuk a bokrok takarásában, aztán csak figyelt. Hamar kiderült a számára, hogy milyen váratlan fordulattal készült a sors. A luxus terepjáróból kiszálló gazdag, tekintélyes férfi felvásárolta a földet, a kastéllyal együtt és éppen azon dühöngött, hogy senki se jelezte neki, hogy a kastély ennyire lepusztult állapotban van. Szerencsére a pénz volt az istene, így meggyőzőnek tűnt számára az az érv, hogy ez egy szellemkastély, ami turista látványosságnak elsőrangú. Nem hitt ugyan az ilyesmiben és saját kastélyt álmodott oda magának, lugasokkal, szökőkutakkal, de azért úgy döntött, felméri a terepet, mielőtt mindent a földdel tetet egyenlővé. Közben a munkagépek is megérkeztek, miként a teherautók is. Mindenekelőtt azonban tudósokat küldött be az épületbe, hogy nézzenek körül. Nem telt bele sok idő és a szakértők már fejvesztve menekültek. Aztán újabb módszerekkel próbálkoztak, az újabb és újabb csapatok egyre inkább felfegyverkeztek, de mindhiába. A fiatalember a legváltozatosabb módszerekkel hozta rájuk a rettenetet és riasztotta el őket a kastélyból. A fejvesztve menekülők arról beszéltek, hogy odabent mindenféle tárgyak, gyertyatartók, székek és asztalok, sőt még balták és kések is repkednek, ami életveszélyessé teszi a helyet. Ráadásul mindenféle rendű és rangú gyilkos kísértet táborozik odabent. És ha mindez még nem lenne elég, a tér fizikai állandóinak pillanatszerű változásait is megtapasztalták. Volt, hogy a gravitáció tűnt el, volt, hogy a levegő. Máskor meg olyan súlyossá vált bent minden és mindenki, hogy pár percig lépni se tudtak. Nem csoda, ha utána futva menekültek. Ez ment egész nap. Úgy tűnt, egyik fél se adja fel egykönnyen. Mindenféle szakértőket hívattak, de a próbálkozások sorra egymás után fulladtak kudarcba. Aztán végül, az egyik alkalommal megdermedt minden és a hőmérséklet messze fagypont alá süllyedt. Az éppen bent lévők ijedtükben még a kameráikat is ott felejtették, úgy rohantak kifelé. A készülékek felvételein egy ideig döbbenten nézték a kint várakozók, ahogy mindenen jégcsap képződik és befagynak a lépcsők grádicsai. Aztán a hideg vagy talán valami más, váratlanul hangos csörömpöléssel ripityára törte a kamerákat és kihajította a zárt ablakokon. Nyomukban mindenfelé záporoztak a hatalmas üvegszilánkok. A kintről bámészkodók sietve ugráltak autóik fedezékébe, majd onnét kémleltek elő újra, óvatosan.

               Kisvártatva dühös szitkozódás követte a jelenetet, mert szembesültek azzal, hogy milyen károkat okozott mindez a luxus terepjáróikon. Ekkor azonban váratlanul elállt mindenki lélegzete és szava, mert legnagyobb döbbenetükre a szilánkok hirtelen felpattantak a földről és a kocsikról, mindenhonnan, majd, mint egy visszafelé pergő filmen, ismét a régi helyükre kerültek. Az ablakok újra sértetlennek tűntek, nem úgy, mint a járművek, melyeken a nyomok egyértelműen mutatták, hogy nem csupán egy ócska illúzió zajlott le az imént rémült tekinteteik előtt.

               Ez már több volt a soknál és sajnos a fiatalember mindezzel éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Az emberek nem mentek el. Sőt! A gazdag férfi, az új tulajdonos kegyetlen szitkozódások közepette bejelentette, hogy őt most már nem érdekli senki és semmi, azt akarja, hogy egyetlen fabatka vagy szeg se maradjon hátra a düledező épületből. Azonnal kiadta a parancsot a robbantásra.

               A leány ijedten nézett fel a kastély ablakaira, de nem látta a fiút sehol. Nem tudta miként jelezhetne neki. Szeretett volna tenni érte valamit, de fogalma se volt arról, hogy mit. Az érkező munkások közben kezdtek előkészülni a robbantáshoz. A leány tudta, hogy a fiúnak így esélye se lesz. Egyrészt, mert nem is sejti, mit terveznek, másrészt, biztos volt abban, hogy mivel még sose látott ilyesmit, talán még az utolsó pillanatban se venné észre, mire készülnek. Ha pedig az égbe repül az egész és millióegy darabra törve szétszóródik a kastély, elemeire hullva, akkor oda lesz a kincses terem is. Ez pedig azt jelentené, hogy nem tudta megőrizni és akkor bizony kárba veszne az a több száz esztendő, amit addig az őrzésével töltött. A leány tehát tudta, most rajta múlik minden. És azt is tudta már, hogy mit kell tennie. Sietve pattant fel és megállíthatatlanul rohant fel a domboldalon, egyenest a kastély felé, majd futva kerülte meg, hogy mielőbb a hátsó ajtót elérje. Mielőtt még bárki észbe kapott volna, mielőtt még megkísérelhették volna megállítani, ő már át is lépte a küszöböt. Sietve rohant fel az emeletre, a fiú nevét kiabálva.

– Te itt? Mit keresel itt bent? – jelent meg előtte döbbenten a fiatalember. – Most mindennek vége! Elvesztünk mindketten!

– Dehogy! – felelte a leány olyan hidegvérrel, melyen maga is elcsodálkozott – Nem mindketten. Azért jöttem, hogy szóljak. Fel akarják robbantani az egész kastélyt. El kell riasztanod őket ettől!

– Akkor is elvesztünk. Mindketten. – visszhangozta önmagát a fiú – Én nem fogok többé küzdeni ellenük.

– Miért nem? – nyíltak tágra a leány szemei.

– Hát még mindig nem érted? Én nélküled nem tudok létezni! – suttogta a fiú rezzenéstelen tekintettel, de közben szemeiben már a fájdalom és a keserűség cseppjei gyülekeztek – Már nem vágyom az igazira. – folytatta – Nekem már nem kell más. Nekem csak te kellesz! Nélküled nem tudom tovább folytatni a létezést. Te viszont ostoba módon bejöttél. Pedig megbeszéltük. Tudtad jól… hogy hozhattál engem ilyen helyzetbe? Most meg kell majd, hogy öljelek. Ha nem teszem, mindkettőnkkel végez az átok. Nyugodtan fel is robbanthatnak mindent. Már semmit se számít.

               A leánynak erre egy pillanatra elakadt a lélegzete. A fiatalember szavai és tekintete felélesztette az ő szívében is a mélyen elzárt érzéseket, de aztán eszébe jutott, hogy most minden késlekedés végzetes lehet, ezért kényszeredetten elnevette magát.

– Ugyan! Ne hülyéskedj már! Vagy feledted? Én csak a majdnem igazi vagyok. Ne feledd, hogy ez csak barátság köztünk. Több nem lehet. Ne legyen felesleges az önfeláldozásom. Gondolj majd rám, mint egy szép emlékre, amikor rátalálsz az igazira. Minket nem egymásnak teremtett a sors. Ezt már mindketten jól tudjuk. Fogadd el te is! És majd, amikor megtalálod azt a leányt, akit keresel, gondolj reám jó szívvel, de ne homályosítsa tekinteted az emlékem!

               A fiatalember még szólt volna, tiltakozott volna, de a leány váratlanul megfordult és az ablakhoz sietett. A munkások már megkezdték aláaknázni az épületet. Még az se számított, hogy ő odabent van. Sietniük kellett. Nem volt több idő a tétovázásra. A leány tehát gyorsan előadta a tervét. A férfi parancsszavára hamarosan ott termett egy igen rettenetes küllemű, óriási termettel megáldott kalóz, majd kitárta az ablakot és félelmetes, dörgedelmes hangján megszólította a kint ácsorgó embereket. Megjelenésére megrökönyödve némult el a táj és szavára döbbenten figyelt mindenki. A háttérben a leány súgta neki, hogy mit mondjon, de persze a maga, korabeli stílusában adta elő, szigorú, parancsoláshoz szokott hangján, miközben hatalmas, véres szablyáját is meglóbálta párszor.

               Szavainak lényege tömören annyi volt, hogy hálás köszönetet mondott nekik azért, hogy felrobbantják ezt az ócska épületet, így végre kiszabadulhatnak évszázados fogságukból és körbenézhetnek a környéken. Aztán hozzátette még, hogy ő személy szerint inkább marad majd, mert hallotta, hogy új kastély épül a régi helyén, amit már nagyon vár.

               A jelenlévők rémült borzadállyal hallgatták e szavakat. Kivétel nélkül mindenkinek elhűlt a vére. Dehogy akarták ők, hogy a szellemek szétszéledjenek. Ennek még a gondolatától is égnek állt még a haja is mindenkinek. Már persze, akinek még volt. Ezután persze nem csoda, hogy nem telt sok időbe és már gyorsan be is pattantak a terepjáróikba, autóikba és száguldottak is, gyorsabban, mint ahogy érkeztek. Úgy eltűntek, mintha soha ott se lettek volna.

               Azóta többé senki se háborgatja a sokat megélt ódon kastély nyugalmát, mely még mindig ott áll, büszkén, mégis komoran a táj fölé magasodva. Olyan, mint egy néma, öreg óriás, mely, ha megszólalhatna, szebbnél-szebb, szomorúbbnál-szomorúbb történeteket regélhetne és minden egyes szava könnycseppek milliárdjait fakaszthatná még a legkomorabb kősziklákból is.

               De térjünk vissza főhőseinkhez. Vajon mi lett velük, mi lett a sorsuk? Azt gondolom, az eddigiek alapján már jól sejthető e történet végkimenetele, de azért elmesélem.

               Aznap este örülniük kellett volna, amikor sikerült a tervük és távozni látták az autókat, ám az átok súlya szíveikre nehezedett. Kétségbeesve figyelték, miként hagyja el az utolsó kocsi is a völgyet. Aztán még utána is hosszú perceken át csak nézték a kietlenné vált tájat és a lenyugodni készülő Nap által bearanyozott helyiségben a fiú megérintette a leány kezét.

               Odakint boldogságban tündökölt a világ. A tó felszíne vidáman csillogott. A madarak felszabadultan csiviteltek. A két szegény teremtés azonban már nem észlelt semmit e boldog sokszínűségből.  Ott álltak egymás mellett és csak néztek a távolba. Valójában azonban lelkük legmélyebb zugaiban barangoltak. A fiú gyengéden átkarolta a leányt és közelebb húzta magához, miközben mindketten arra gondoltak, hogy közeleg a vége, hamarosan lenyugszik a Nap. A leány jól tudta, hogy azt ő már nem láthatja, hiszen nem várhatják meg. Nem várhatnak sokáig. Az átok értelmében a fiúnak mielőbb végeznie kellett vele. Aztán váratlanul megfordult, kirántotta a fiatalember övéből a tőrét és markolatával felé nyújtotta:

– Tessék! Végezz velem gyorsan! Essünk túl rajta! – szólt a leány, majd megadóan behunyta szemeit. A fiatalember átvette tőle a tőrt. A Nap sugarai ijesztően csillogtak az ezüstös pengén. Ő is jól tudta, nincs más választásuk, meg kell tennie. Baljával tehát megragadta a leány karját és szilárdan a falhoz szorította. A Nap kíváncsian nézte. Sehogy se értette mit jelentsen mindez. Sugarai beragyogták a helyiséget, de fényük nem ért el szíveikhez. A fiatalember még jóideig nézte a leány arcát, kedves vonásait. Csend telepedett zakatoló szíveikre. Odakintről még a madarak is lélegzet visszafojtva figyelték őket, de az is lehet, hogy csak a számukra szűnt meg a külvilág és valójában már rég nem érdekelt senkit a sorsuk, az életük.

               Mindent tarkára színezett az élet, de ők már mindebből semmit se érzékeltek. A fiú csak nézte a leányt, ábrándosan, merengőn, miközben még erősebben szorította karját, mintha nem maradt volna már más kapaszkodó számára ezen a világon. És közben az alkony, egyre csak közeledett. A Nap vereslő korongja már elérte a láthatár peremét.

– Tedd már meg! – suttogta a lány – Minden pillanat csak kín…

               A fiatalember tekintete ekkor vette észre az alágördülő könnycseppet, mely a leány holtsápadt orcáján át halványpiros ajkaihoz ért. Még soha nem érezte magát oly gyengének, mint abban a pillanatban. Ajkai megremegtek a vágytól és ahogy fekete szempillái lassan, érzékien lecsukódtak, úgy közeledett ajka a leány ajkához. Már nem érdekelte többé semmi más. Nem gondolt a következményekre se. Még elhangzott benne valahol mélyen, hogy a csók után meghal, létezésének vége, de őt ez már többé nem érdekelte.

               A leány nem szabadulhatott. Nem térhetett ki a fiatalember égető, ám végzetes csókja elől. A Nap látva ezt a nálánál is forróbb, határtalan szenvedéllyel teli pillanatot, elvörösödve bukott lassan a láthatár pereme mögé.

               Aztán megjelentek az égen sorra a csillagok és feljött a Hold. Ahogy egyre magasabbra kúszott az éjszakai égen, egyszer csak betévedt tekintete a zord és hatalmas, ám magányos kastély tágas ablakán. A fiatalember jobbjában a tőrt tartva, vele a falnak támaszkodva, baljával még mindig a karját fogva forrón és hevesen csókolta a leányt, aki egyáltalán nem tiltakozott ezellen.

               A Hold bele is sápadt a látványba és gyorsan haladt tovább az égen. A csillagok pislogva nyitogatták szemeiket, de aztán sietve húzták maguk elé a felhőket, szégyenlősen, szemérmesen.

               Még ők se sejtették azonban, hogy ez nem egy átlagos, szerelmes csók, amit odafentről látnak. Nem sejtették, hogy ez bizony valaminek a végét jelenti. Valaminek, ami még alig kezdődött el. Nem gondolták, hogy ezzel végetér egy fiatal leány és egy magányos szellemfi története.

Lassan újabb és újabb, egyre borúsabb fellegek gyülekeztek odafent az égen, jelezvén, hogy közeledik e történet vége. Nem siklottak könnyedén tova. Belestek ők is, majd dermedten álltak meg döbbenetükben. A nyomukban érkező újabb és újabb fellegek egymás hegyére-hátára zsúfolódva kíváncsian figyeltek. Még soha nem láttak eladdig ennyire szép, ám egyúttal megindító jelenetet. A következő pillanatban villám cikázott végig az égbolton és bárki azt hihette volna, hogy a fellegek szíve szakadt meg a keserű fájdalomtól. Aztán váratlanul leszakadt az ég, mintha az univerzum minden csillaga egyszerre hullatta volna könnyeit. Visszafojthatatlanul tört elő a fellegekből a zokogó zivatar.

               Éjfél után jött a szél és elfújta a kíváncsiskodón pislogó csillagok elől az elérzékenyült monstrumokat, végigsüvítve a tájon, összekuszálva az erdő sötétlő lomkoronáját. Aztán átfutott a réten, fel a domboldalon, fel, egészen a kastélyig, átszáguldott a kietlen termeken. Éppen akkor ért oda hozzájuk, amikor a fiatalember kezéből kihullott a tőr és fémes csengésének hangját visszaverték a rideg falak. Kisvártatva látta még, ahogy mindketten a padló deszkáira omlanak. Aztán lassan minden elcsendesült. Az ég is kitisztult.

               Már csak az éjszaka örök mécsesei tündököltek, le se véve tekinteteiket az alvó férfiról és a leányról. Őrizték álmukat, hogy másnap kipihenten, frissen ébredhessenek és élvezhessék új, közös életük élményekben gazdag és gyönyörrel teli izgalmait.

               Amikor a Nap aranyló fénye elöntötte a helyiséget és a fiatalember magához tért, majd felkelt, tekintete a szemközti tükörre tévedt. Végre láthatta önmagát. Ismét életben volt, bár még nem teljesen értette, miként történhetett meg mindez. A leányra nézett, aki álmosan nyitogatta szemeit. A férfi ekkor döbbent rá, hogy megtalálta az igazit.

               „Az átoknak vége.” – suttogta egy hang a térben – „Hiszen ki szerethetne jobban, mint az, aki életét is feláldozva visszatér hozzád, és te kit szerethetnél jobban, mint azt, akinek egyetlen csókjáért odadobnád az életed?”

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Ez a történet ugyanis része Mandy Kristóf, Yperpérán legendája című Monumentális, Blue Heart Fantasy Sorozatának!

Ha megkedvelted főhőseit és szeretnéd megvenni a róluk szóló regényeket, kisregényeket:

Most 20% kedvezmény!

Használd a KUPONKÓD-ot!

FESZTIVAL-2021

(FONTOS: A webshopon baloldalon lehet Ft-ra váltani a pénznemet!)

Kattints, olvass bele a regényekbe, kisregényekbe és válogass egyre bővülő kínálatunkból!

Leave a Comment

Shopping Cart