Nyereményjáték







Szeretnéd megnyerni a képváltóban futó könyvek egyikét? Kattints a Csatlakozz és NYERJ gombra és iratkozz fel! NAPONTA sorsolunk! Rengeteg nyertes lesz!

A legdrágább kincs…

Online Tavaszi Könyvfesztivál 2021

            Látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen. Tüdejébe víz áramlott, küszködött, fuldokolt, aztán érezte, amint egy sziklának csapódik és elsötétült minden. Nem tudta mennyi idő telt el, amikor magához tért. Nyirkos sziklákon hevert egy barlangban. Feltápászkodott kissé, hogy körülnézzen. Aranyszín hajáról víz és vér csepegett a nedves kövekre. Vas és kén illata keveredett. Rosszullét környékezte. Mellette pár négyzetméternyi részen a tenger kék vize csillogott és mint zafír ragyogta be sápadt arcát a fény.

            Lassan feltápászkodott és akkor látta meg túloldalán a folyót, mely lassan, alig észrevehetően hömpölygött. Partján, a sziklákon, ahová őt is kivetette a víz, egy régi ladik hevert. Ekkor jutott eszébe a barlang, melyről nemrég álmodott. Amikor a ladikot meglátta, tudta vízre kell szállnia, mert útja arra vezet tovább. Nem tudta miért, nem tudta mit találhatna. Igazából nem reménykedett már semmiben, de hajtotta a kíváncsiság. Már csak ez tartotta életben. Megvizsgálta a csónakot. Bizony elég korhadt volt már és egy fejetlen csontváz is félig kilógott belőle, de úgy találta a célnak épp megfelel. Eljutni a barlangi folyón amíg lehet, aztán meghalni. Nem volt nála se fáklya, se semmilyen tűzgyújtó eszköz, de tudta, erre nem is lesz szüksége.

            Még mindig meg akart halni, de nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz. Nem indult azonnal. Előkészítette a csónakot és megkereste az elgurult koponyát, majd elhelyezte rendesen a csontvázat a ladikban. Mintha számított volna, hogy utolsó útján van-e társasága.

            Aztán várt még. Megvárta az estét, a teljes sötétséget, hiszen így álmodta meg. Miközben végignézte miként halványul el a kis kéklő víztükör, miként vonul vissza az utolsó fénysugár is, amint lebukik a horizont mögé a Nap, már tudta, ez lesz utolsó útja, melyről nem tér vissza többé és valószínűleg ez volt az utolsó fény, amit életében látott. De nem bánta. Megnyugtatta a gondolat, hogy így holtteste sosem kerülhet elő. Nem kell szégyenkeznie senki előtt. Aztán helyet foglalt a ladikban a csontvázzal szemben, kezébe véve az evezőt és amint az utolsó fénysugár is elhagyta tágra nyílt pupilláit, sóhajtott egyet és ellökte a csónakot a szikláktól, hogy rábízza magát, életét és halálát a sodrásra. Bár nem látott semmit a teljes sötétségben, érezte, hogy a folyó vize egyre nagyobb és nagyobb sebességgel hömpölyög alatta. Miután először a sziklafalnak csapódott a kicsiny lélekvesztő, előreesett a lendülettől, és ezt követően már fel sem kelt, fekve maradt és várta a sorsát. Tudta, csak idő kérdése, hogy a ladik darabjaira essen. Már várta a pillanatot.

            Egyszer csak azonban meglepő dolog történt. A kicsiny csónak bucskázott egyet és érezte, kirepül belőle. Már nem akart annyira meghalni. Megrémisztette a gondolat, hogy eljött számára a vég… pedig ez valójában egy új, különleges élet kezdete volt.

            Meglepetésére puha talajra érkezett. Négykézláb, tapogatózva próbálta kitalálni merre van a fent és merre a lent. Keze közben bársonyos növényeket érintett, melyek térdmagasságig nyújtóztak a sötétben és különös illattal bódították érzékeit. Gyorsan feltápászkodott, majd lassan, tapogatózva haladt a sötétségben. Előbb emelkedett kissé a föld, majd hihetetlen dolog történt. Amint lábai alól kifogyott a talaj egy különös, de egyben csodálatos völgy tárult tekintete elé és ő megértette, hogy minden vég, valójában valami új varázslat kezdete is egyben. Lila virágtenger húzódott végig egy fekete vizű folyó mentén. A gomolygó ködtől a víz felett pár méternél tovább látni már nem lehetett. A fényt a különös, sárgásfekete égboltozat adta, de annyira nem tudta beragyogni a völgyet, hogy nappali világosság legyen. Olyan volt, mint egy éjszakai táj, ahol az égboltozat folyékony láva.

Lassan leereszkedett a meredélyen a völgybe, le, egészen a virágok közé. Felismerte az émelyítő illatot. Ezt érezte az imént is. Tudta, ez ugyanaz a különös növény. Lesietett a folyam partjára, de nem tudta mit tegyen, azt sem tudta hol jár.

            Arra gondolt, hogy talán már meg is halt, valamikor, útközben, csak nem vette észre és ez már itt a halál. Ruhája közben megszáradt rajta a meleg levegőben, mely a völgyben szerteáradt.            Elindult a folyó partján és csak ment, mendegélt, míg végül egy erdőhöz ért. Más volt azonban ez az erdő, mint amiket korábban látott. Mintha a halál, kiszáradt erdeje lett volna, levéltelen ágaival, bozótszerű kuszaságot képezve a magasban. Sötét mélyéből különös hangok szűrődtek ki. Hangok, melyekhez hasonlót, még sohasem hallott.

            Ismét eszébe jutott, hogy meg akar halni és elszánt léptekkel indult meg a rengeteg mélye felé. Odabent a teljes sötétségben végképp nem láthatott semmit. Kezeit maga előtt tartva botorkált, de pár lépés után már tudta, ha a vészjósló hangok gazdái nem végeznek vele, akkor az éhség vagy a szomjúság fog, mert többé már nem tudta merre a hátra és merre az előre. Megállt, és várt.

            Az arcát csíkozó és ruháját is átitató vérének illatát messzire vitte a forró szellő. Nem kellett sok és már érezte is, amint egy hatalmas erő a földre löki és puha mancsok nehezednek rá, nyomukban pedig éles fájdalom vágódott testébe, mert a vadállat csak akkor engedte ki hegyes karmait.

            Felordított a fájdalomtól, de hangja köhögésbe fúlt, mivel a predátor egyik karma, bordái közt átfutva, sikeresen átszúrta tüdejét. Átvillant rajta egy pillanatra, hogy ez nem a legkellemesebb módja a halálnak és jobb lett volna, ha a sziklák zúzzák szét, mint ennek az állatnak a fogai. Ráadásul élve. Csak abban reménykedhetett, hogy vérvesztesége mielőbb oly nagy lesz, hogy elveszíti tőle eszméletét.         Természetes életösztöne ekkor a gondolat okozta rémület hatására feltámadt. Kezeivel valami fegyverszerű tárgy után kutatott a csalitosban.

2. fejezet – Közelgő léptek

Sikerült is megragadnia egy fadarabot, majd teljes erejével odavágott vele. A sötétség miatt nem látta hová üt, de a vad ordítása jelezte, célba talált. Mozdulata azonban nem volt elég pontos, csak feldühítette vele a szörnyű bestiát. Nem látta, de forró leheletéből érezte, kitátotta száját, hogy harapjon. A pillanat törtrészén múlt, hogy maga elé tudta kapni a botot, megakadályozva ezzel a végzetes állkapcsok összezáródását. Minden erejét összeszedve, két kézzel próbálta távol tartani magától az állat busa fejét, de az olyan erős volt, hogy alig bírt vele. Ráadásul a neszekből és a morgásokból érezte, ellenfele nincs egyedül. Reménytelennek tűnt a küzdelem. Már annyira nem is akart meghalni, de ez már nem rajta múlt. Fájdalmas üvöltése jelezte, amikor hirtelen pozdorjává omlott kezei közt a bot, mellyel az állat állkapcsait igyekezett magától távol tartani. A pillanatot kihasználva megpróbálta ellenfelét egyensúlyából kibillentve jobbra lökni, és a másik irányban kifordulni alóla, ami sikerült is. Támadója azonban a hirtelen mozdulat közben visszarántotta karmait, aminek nyomán patakokban indult meg a vére.

            Saját fájdalmas üvöltése akadályozta meg abban, hogy ettől azonnal elveszítse az eszméletét. Sietve próbált menekülni, kúszva a csalitos indái közt, véres nyomot húzva a sötétségben. Ekkor újra felhangzott a vadállat hangja. Dühödt, acsargó morgása baljósan közeledett. Tudta, annyira feldühítette, hogy most már végképp nem sok jóra számíthat. Azt is sejtette, hogy mivel a vadállat itt él, nyilván lát a sötétben, de még ha nem is így lenne, valószínűleg hiába menekül előle, ha másról nem, a tömény vér szagáról tudni fogja hol van és bizonyára az újabb támadást végzetesre tervezi. Valószínűleg úgy, mint az általa ismert ragadozók, azaz a nyakát fogja átharapni, egyetlen gyors mozdulattal eltépve az aortát vagy eltörve a csigolyáit. A vadállat félelmetes morgása ekkor mintha visszhangot vert volna. A körülötte várakozó társai hallatták hangjukat, tudatva, hogy ők is a sorukra várnak, remélve, hogy ők is kiszaggathatnak majd pár falatot a prédából. Vérvesztesége ekkor érte el a kritikus szintet, így azt már nem hallhatta, hogy futó léptek zaja közeleg felé.

Néma csendben surrantunk a Rengeteg fáinak árnyai között. Hazafelé igyekeztünk. Éles tőrrel a kezünkben, felkészülten a vadak esetleges támadására, csendesen, ám gyorsan lépkedtünk a cserjék és liánok között. Hárman voltunk csupán. Emoran, a bátyám és az egyik barátja, Meropran. Mindhárman ifjak voltunk még. Szinte gyerekek. Nemrég azonban kiálltuk a próbákat, így tehát immáron felnőtteknek számíthattunk, ez pedig büszkeséggel töltötte el szíveinket.

            Ahogy haladtam bátyám után a sötétlő Rengeteg mélyén, kezemben tőrömmel, tágra nyílt szemekkel figyelve az olykor elsuhanó árnyakat és fülelve a neszekre, szívem a torkomban dobogott. Annak ellenére, hogy én is éppoly szigorú nevelésben és kiképzésben részesültem, lány létemre, mint népünk fiai, mégis félelem borzongatott. Társaim a teljes sötétség ellenére is viszonylag jól láthattak, hála kiválóan táguló pupilláiknak, mely jellemzője volt minden demiurgnak. Én, sajnos kissé más voltam, mint ők. Közéjük tartoztam ugyan, vérbeli demiurg létemre, de mutánsnak születtem. Szerencsére a nagybátyám nem más volt, mint Niporan, akinek szerelme, Anidor az unokahúga volt Bracoran-nak, ki a Zortran törzs, vagyis törzsünk híres vezérének, Wellnoran-nak legkisebb fia. Így aztán születésem után nem vetettek prédájául a vadaknak, csak mert hajam színe oly világosan ragyogott, miként a kén és mert tekintetem oly élénken tündökölt, mint a zafír. Nem tudtam, mit jelent ez utóbbi szó, ám megvető hangsúlyukból éreztem, nem lehetek büszke rá. Pupillám se nyílt oly tágra, mint a többieké. Az erdő mélyének sötétjében tehát épphogy csak láttam valamennyire.

            Bizony, az első szó, amit megtanultam az volt, hogy mutáns. Tudtam, hogy az vagyok és tudtam, örökké kell viselnem ennek terhét. Ráadásként még a bőröm is halovány volt és hiába értem meg a serdülőkort, fejemen nem nőttek ki a szarvak sem. Anyám azonban mindig azt mondogatta: „Cynidor (Szünidor), a külsőd ellenére is, Te vérbeli demiurg vagy, a Zortran törzs leánya. Viselkedj hát ekként és légy rá büszke!” Anyám szavai erőt adtak nekem. Sem a gúnyos megjegyzések, sem a csúfolódások, sem pedig a megvető pillantások nem kezdhették ki határtalan jókedvemet és az életbe vetett bizakodásom. Sosem sértődtem meg semmin és nem keseredtem egy pillanatra sem.

            Örültem, hogy éltem, hogy élhettem és nem szégyelltem azt, hogy ennyire más vagyok, mint a többiek. Valahányszor idegenekkel találkoztam, büszkén, de mosolyogva úgy mutatkoztam be, hogy Cynidor vagyok, egy vérbeli demiurg, a Zortran törzs mutánsa. És cseppet se érdekelt, hogy mások lenéznek-e, megvetnek-e vagy éppen kinevetnek a külsőmért. Nem úgy, mint bátyámat, Emoran-t, aki nem egyszer ment neki az engem sértegetőknek. Hiába csitítottam, mondván, ennek semmi jelentősége. Ő mindenkiért kiállt. Reá mindenki számíthatott. Ellenség és barát közt nem tett különbséget a bajban. Bárkiért azonnal kockáztatta az életét.

            Ahogy haladtunk előre, éreztem, köröttünk prédára leső vadak tucatjai várják a kedvező alkalmat, hogy zsákmányhoz juthassanak. Tudtam, ha zajt csapunk, akkor azonnal ránk vetik magukat, azt gondolván megsebesültünk és könnyű prédák leszünk. Ahogy így lopakodtunk egyre előrébb, egyre közelebb kerülve otthonunkhoz, egyszer csak fájdalmas kiáltás harsant a távolban. Valaki veszélybe került.

            Gondolkozás és tétovázás nélkül iramodtunk neki. Talán segíthetünk. Talán még időben érkezünk. Recsegtek az ágak talpaink alatt, de mi nem törődtünk azzal, mily zajt csapunk. Sietve száguldottunk az ismétlődő kiáltások felé, melyeket dühödt, acsargó morgás kísért a távolban. Jaj, csak időben érkezzünk!

            Az meg se fordult a fejünkben, legalábbis az enyémben nem, hogy mi csupán hárman vagyunk és könnyen odaveszhetünk magunk is. Rohantunk, mint a szélvész. Előttem futott a bátyám, mögöttem Meropran. A küzdelem hangjai egyre közelebbről hallatszottak. Még pár pillanat és megérkeztünk. Bátyám azonnal, a futás lendületével előre is vetette magát és a következő pillanatban már a földön hempergett, harcolva valami nagy rémmel, melynek én csupán az árnyát láthattam.

3. fejezet – Az utolsó pillanatok

Mielőtt még bármit tehettem volna, oldalról nekem ugrott egy másik szörnyeteg. Épp csak annyi időm volt, hogy magam elé emeljem tőrömet. Éreztem, hogy pengém megcsúszik az állat kemény pajzsán. Elvétettem tehát a szúrást. Miközben a sötét tömeg reám zuhant, átvillant elmémen, hogy már csak egyet tehetek. Elvágódva a földön, sietve igyekeztem oldalra kiperdülni, ám nem sok sikerrel. A vadállat félig rám zuhant. Tudtam, most végem. A következő pillanatban azonban, súlyos teste megemelkedett és lefordult rólam. Feltekintettem. Meropran árnya éppen kihúzta támadónk nyakából tőrét és máris rávetette magát arra, mellyel bátyám még mindig küszködött. Kikászálódtam a döglött rém alól és sietve pattantam talpra. Egy gyors pillantás körbe és észrevettem, hogy balra tőlem megrezdül a cserjés. Odarohantam és bevetettem magam a bozótosba. Pár lépés és elbotolva valamiben, hirtelen elvágódtam a földön. Egy testre zuhantam. Felemeltem fejem és már pattantam volna fel, amikor szembe találtam magam a legalattomosabb lények egyikével, egy yiper-rel, mely a predátorok által hátrahagyott maradékkal táplálkozik. Ezúttal azonban, látván, hogy rátámadtunk a zsákmányt ejtő vadakra, megkísérelte sunyin elorozni az egész prédát. Azon a részen a rengeteg fáinak ágai közt átjutott valamelyest az égbolt aranyló fénye, így jól láthattam ábrázatát. A pillanat törtrészéig dermedten néztük egymást. Én, szörnyű pofájának ily közeli látványától döbbentem le, melyet izzó szemei vadul világítottak be, míg ő nyilván a meglepetéstől, melyet váratlan bezuhanásom keltett. Aztán hirtelen nagyot üvöltött, hogy elijesszen, ám én tudtam a yiper-ek sosem bátorságból, kizárólag félelemből adnak ki efféle hangokat és az elszántság legkisebb jelére elkotródnak. Nem ijedtem hát meg, hanem rávicsorogtam. Igaz nem rendelkeztem oly félelmetes fogsorral, mint demiurg testvéreim, de határozottságom megtette hatását. A yiper nagyot rebbent ijedtében és rémült sikolyt hallatott, majd elszáguldott. A velőtrázóan magas hangra hirtelen megmozdult alattam a holtnak hitt test.

Velőtrázó sikolyra riadt fel. Feltekintve látta, amint két lény vicsorog felette egymással fakasszemet nézve. Egy pár hatalmas, világító szem meredt az emberi zafírkék tekintetekbe. A fura lény visított magas hangján. A másik, – bár jól láthatóan egy fiatal, szőke leány volt – nem ijedt meg tőle. Bár se agyarakkal, se félelmetes külsővel nem rendelkezett, elszánt fellépéssel, morgással és vészjósló vicsorgással felelt. Rettenetes pofájú, ocsmány ellenfele úgy látszott szebb, mint amilyen bátor, mert erre azonnal futva rohant el. A következő pillanatban megmentője lefordult róla. Fájdalmában behunyta szemeit, így már nem látta, de érezte ezt.

Gyorsan előkaptam tűzszerszámaim és a következő pillanatban a fellobbanó fáklyafényben jobban szemügyre vettem az áldozatot. Tágra nyílt szemem az ámulattól. Az előttem heverő, éledező férfi haja éppoly élénk színű volt, mint a kén, mint az enyém. Tekintetem megszaggatott ruhájára esett. Nem láthattam, pontosan hol sérült meg, mert csupa vér lett minden. De ennek a színe más volt, mint demiurg testvéreimé. Vörös volt, akárcsak az enyém.

            Hirtelen magához tért és tágra nyitotta vakítóan zafír tekintetét, miközben fájdalmasan kiáltott fel. Borzasztó kínok gyötörhették. Aztán lehunyva szemeit, fogait összeszorítva hánykolódott keserves fájdalmában. Segíteni szerettem volna rajta, de nem rendelkeztem az ehhez szükséges tudással. Váratlanul reám emelte tekintetét. Ajkairól suttogva szálltak fel a könyörgő szavak. Nem értettem, mert valami idegen nyelven szólt, ám amikor tőröm felé nyúlt, átvillant rajtam a felismerés. Megértettem, hogy a halálért könyörög szörnyűséges kínjai miatt. Elborzasztott e kérés. Tudtam, nemsokára vége.

Tudtam, semmit se tehetek már érte. Mégse lettem volna képes arra, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, hiába kért ily esdeklőn. Tagadón ráztam meg fejem.

– Szászpárákálo…! – ismételgette esengve.

– Nem! – tiltakoztam. – Nem fog meghalni! Nem engedem! Itt van már közel a falunk. Tartson ki! Csak még egy kicsit!

Amikor felgyúlt a fáklya fénye, már teljesen magához tért, fájdalma is realizálódott, így ismét felkiáltott. Borzasztó kínok gyötörték. Ismét úgy érezte, meg akar halni. Lehunyta szemeit, próbált uralkodni a testében cikázó fájdalmon, miközben lélegzet után kapkodva fuldokolt. Aztán eszébe jutott valami. Kinyitotta szemét és feltekintett a lányra, aki fáklyával kezében térdepelt mellette. Bőre fehér volt, mint a hó, nagy, kíváncsi szemei pedig úgy fénylettek, mint a zafír. Éppoly élénk kéken tündökölt, mint az a kicsiny tengerszem, melyet utoljára látott a barlang sötétjében. Aztán meglátta a lány kezében a véres tőrt, melyet addig a vadak ellen használt.

– Kérlek… – suttogta. Azzal megpróbált a tőr felé nyúlni, hogy jelezze szándékát. A lány erre megrázta fejét, oldalirányban, helyeslően, de nem tett semmit. A férfi nem értette ezt.

– Kérlek! – ismételte esengve a fiatalember.

Nem tudta mit felelt erre a lány, nem értette szavait, de azt látta, hosszasan magyaráz. Tán csak nem hiszi, hogy még lehet rajta segíteni? Vagy ez csak az illendőségi vigasz, mely a haldoklóknak jár? Akárhogy is volt, az már nem számított. Érezte, amint pupillája tágra nyílik és az erő utolsó cseppjei is elszállnak testéből, miközben feje oldalra fordult. Tudta, eljött a vég.

Hiába volt minden szó, minden biztatás. A férfi nem érthetett engem. És ahogy elnéztem, rajta már senki se tudott volna segíteni. Még pár pillanat és lélegzete elakadt, zafír tekintete tágra nyílt, kénfürtű feje oldalra hanyatlott. Nem mozdult többé.

            Pár pillanatig elmerengve néztem, aztán bátyám ordítása térített magamhoz. Felpattantva felemelt fáklyával rontottam elő a bozótból.

A rém, mely Emorant szorongatta éppen, erre felém fordult és őrült dühvel támadott rám. Épp csak sikerült kitérnem előle, ám karmai így is végigszántották bőrömet. Aggódva ugrottam bátyámhoz.

– Emoran! Jól vagy?

– Persze… Semmiség. – felelte köhögve, miközben felpattant a földről.

Egyetlen pillantással felmértem, hogy jobb karja használhatatlan. Valószínűleg eltörött. A predátorra néztem, mely fordult, hogy újra támadjon.

– Hol van Meropran? – kérdeztem riadtan, sehol se látván társunkat.

– Biztonságos helyen. Érte ne aggódj! – felelte bátyám, miközben baljával elővonta bozótvágóját és felkészült a vad újabb támadására.

            Erre én is megragadtam pallosom, ám ekkor váratlan dolog történt. A predátor kérdőn szimatolt a levegőbe, majd megérezve a tömény vérszagot, a cserjés felé fordult. Kihasználhattuk volna az alkalmat, hogy lelépjünk, mielőtt még újabb rémek is elősereglenek a tetemre. Ott hagyhattam volna az áldozatot, eleségül a vadaknak, prédául, hogy szétszaggassák, de elborzadtam a gondolatra. Igaz, nem ismertem őt, de úgy éreztem, megjár neki a tisztesség, hogy békében nyugodhasson. Nem tétováztam hát soká. Minden dühöm, amit az idegen férfi halála miatt éreztem a vadak ellen, fellángolt bennem és elszánt hévvel rontottam a predátornak. Pár pillanat és végeztem vele, ám ettől sem csillapodtam.

– Cynidor (Szünidor)! – kiáltott rám a bátyám, de meg se hallottam. – Hé, fékezd a dühödet!!! – lépett mellém és megragadta karomat.

            Megdermedtem. A földön heverő fáklya parázsló fényében vértől csepegő kezemre, majd ruházatomra tekintettem. Bátyám közben odalépve hozzám átölelte vállam.

– Már vége. Mennünk kell, mielőtt még többen jönnek! – suttogta.

– Az idegen, akit megtámadtak meghalt. – feleltem könnyekkel küszködve. Nehéz volt, hogy erősnek mutassam magam. – Szeretném kivinni innét és tisztességgel eltemetni.

– Tudod, hogy nem lehet. Pillanatok alatt még több vad érkezik erre a tömény vérszagra. Nem kockáztathatjuk az életünket. Gyorsan le kell vágnunk annyi húst, amennyit elbírunk és rohannunk kell.

Tudtam, igaza van, de aztán hirtelen ötletem támadt.

– Tartoztok nekem! A múltkor megígértétek, hogy lehet egy kívánságom.

– Na jó! – adta meg magát erre. – Hozom, csak siessünk!

– Kihúztok már innen végre? – hallottam hirtelen Meropran türelmetlen hangját. Nem messze tőlünk egy verem sötétlett. Barátunk abba csúszott bele az egyik vaddal vívott küzdelem során. Mélyéből kihegyezett, vaskos karók nyújtóztak felfelé, ám szerencsére nem túl sűrűn, így Meropran túlélhette a zuhanást, míg ellenfele szépen felnyársalta magát. Gyorsan lecsavartam derekamról a kötelet és hamarosan ott állhatott mellettem. Bátyám közben félkézzel bajlódva előhúzta a már élettelennek tűnő férfit, majd Meropran, aki hármónk közül a legerősebb volt a vállára kapta a testet. Sietve folytattuk utunkat hazafelé.

            Az addigi bizakodó és jókedvű társaságból, gyászkaravánná lettünk. Nyomasztott minket a halál, mely baljós árnyával körüllengte szíveinket. Így értünk ki végül rohanva a Rengeteg sötétjéből, véresen, megszaggatva, gyászos hangulatban. De legalább éltünk. Legalább mi hárman életben voltunk még. Előttünk terült el az a terjedelmes tisztás, mely a Zortran törzs, vagyis törzsünk otthona volt. Elsőre kietlen síkságnak tűnt, melyet helyenként sziklák tarkítottak. Valójában azonban a sűrű, kusza növényzet, mely borította, megannyi, földbe vájt nyílást rejtett. Igen. Népünk odalent élt a mélyben azóta, amióta egy végzetes támadás után törzsünk valamennyi felnőtt harcosa meghalt. Több esztendeje volt már annak. Az egyetlen megmaradt vénséges demiurg, a néhány fiatalabb asszony és a gyermekek számára egyetlen esély maradt a túlélésre, ha beássák magukat a földbe, szégyenszemre, mint a gyáva gunellik. Azóta ugyan már többen felnőttünk, de még nem merészkedett volna egyikőnk se fel a föld színére lakni. Időről-időre a bátrabbak közül pár útra kelt friss élelemért. Gyűjtögettünk, vadásztunk. Akinek pedig szerencséje volt, az életben maradt és élelemmel tért vissza, de egyébként csak a föld alatt talált gumókon és gyökereken tengődtünk.

            Végre hazaértünk. Kiérve a rengetegből, egy pillanatra megtorpantunk a lejtő szélén és elgondolkozva tekintettünk végig a tájon. Az erdő vadjaitól ugyan már nem nagyon kellett tartanunk, mert a sárgás fény miatt csak ritkán merészkedtek ki, de az égen cikázó szárnyas lények bármikor támadhattak.

– Futnunk kell, ha élve be akarunk ugrani valamelyik üregbe, tehát jobb, ha itt ássátok el. Ezt a sziklát fölé gördíthetjük, hogy a vadak ne vigyék el. – tanácsolta Emorán, a bátyám. Bólintottam, majd fogtam a tőrömet, hogy az egyik szikla mellett kialakítsam a szükséges részt.

Közben Meroprán sietve, nem túl óvatosan a földre hajította a testet.

Tettére váratlan ordítás volt a felelet. Erre döbbenten néztünk oda. Az idegen magához tért. A férfi óriási fájdalmában üvölteni kezdett, mégpedig annyira, hogy ijedten tekintettünk körbe.

– Ide fogja hívni a vadakat! Futnunk kell, ha élni akarunk! – kiáltott fel Meropran és már neki is akart iramodni. Tudtam, nincs időm hosszan elmélkedni, hanem azonnal cselekednem kell, ha meg akarom menteni az idegent. Megragadtam hát barátunk karját és rákiáltottam:

– Várj! Átengednéd a húst a vadaknak?

– Tessék? – kérdezte döbbenten Meroprán. – Miről beszélsz? Van elég hús mindhármónk átalvetőjében.

– De ez a fickó előbb-utóbb úgyis meghal. – jelentettem be – Így aztán ha magunkkal visszük, később is lesz friss hús. Nem kéne pocsékolnunk, nem gondolod?

Bátyám döbbenten nézett rám, de Meropránt elgondolkoztatták szavaim.

– Rendben hát, vigyük, de siessünk! – azzal gyorsan bekötötte az idegen száját, hogy ne tudjon tovább ordítani, majd ismét a vállára kapta és nekiiramodtunk.

– Elterelem a figyelmüket! – kiáltottam még oda, mert amint kiértünk a nyílt síkságra, az égbolton fel-alá szálló ragadozók szinte azonnal észre is vettek minket és megindultak felénk.

            Szerencsére elég sok alagutat ástunk már a talajba, igen sok kijárattal, így nem kellett messzire futni a teherrel. Hamarosan biztonságban lehettünk a talaj felszíne alatt. A hozott étel felett igen nagy volt az öröm, így kezdetben nem is törődtek az idegennel.

            Amint megérkeztünk, nem telt bele sok idő és mindenki a hús elosztásával foglalatoskodott. Az idegent otthagyták a fal mellett heverve. Gyorsan lehajoltam hozzá és behúztam az egyik oldalsó helyiségbe. Közben újra magához tért. Sietve kaptam ki a szájából a rongyot, hogy levegőhöz juthasson. Ekkor fuldokolva köhögni kezdett. Azt ugyan nem tudtam pontosan, miként segíthetnék rajta, de azzal tisztában voltam, hogy a vérzést mielőbb el kell állítani. Gyorsan bekötöztem a sérüléseit. Szörnyű fájdalmak kínozhatták, szemei már könnyekkel teltek.

– A Tűzisten segítsen meg! – suttogtam, amikor végeztem. Még élt, de tudtam jól, korai lenne megköszönni az istenek segítségét, mert még egyáltalán nem lehet okom az örömre. Igaz, túléltük, hazaértünk mindhárman, sőt rá tudtam beszélni őket arra is, hogy az idegent lehozzák, így már valamennyien védett helyen voltunk. De azt is tudtam, hogy ennek valószínűleg nem volt sok értelme.

            Jobban belegondolva, nem is értettem, hogy mire számítottam. Az idegen ugyanis már szemmel láthatóan az utolsó pillanatait élte és szörnyű kínok is gyötörték. Jobb lett volna neki, ha végzek vele, hiszen nem rendelkeztem semmilyen tudással ahhoz, hogy segíthessek rajta.

            Már csak a többiekben reménykedhettem.

Az idősebbek még ismertek gyógyító módszereket és bár nem volt szokás a demiurg törzsekben, hogy a sebesültekkel foglalkozzanak, de talán… talán rá tudnám őket venni valamivel. Arra gondoltam, hogy esetleg megígérhetném nekik, hogy gyakrabban elmegyek vadászni. Annak biztos örülnének, ha lenne, aki kockáztatja az életét helyettük. Ahogy így gondolkoztam, nem telt bele sok idő és már ott állt mellettem törzsünk legvénebb tagja, akit vezérünknek neveztünk.

– Ez meg miféle szerzet? – kérdezte és lábával belerúgott az idegenbe. Aztán megvetően hozzátette még: – Kár, hogy nincs rajta túl sok hús, de egy ideig megteszi.

Azzal fordult volna, hogy távozzon, de megállítottam:

– Nem azért, hoztam, hogy megegyük.

– Akkor minek? – lepődött meg.

– Segítenünk kéne rajta!

– Segíteni? És rajtunk ki segít? Különben is, ennek mindjárt vége. Ránézésre látom, hogy olyan sérülései vannak, amiket nem élhet túl.

– Mégis… tenni kéne valamit érte. Ha túléli, esküszöm, mindig vállalom az utat a rengetegbe. És ugye most se kevés élelmet hoztam.

– Nocsak? Aztán mitől ilyen fontos neked ez az idegen?

– Nem tudjuk ki ő, honnét jött és mit tudhat. – próbálkoztam észérvekkel hatni rá – Nem úgy néz ki, mint egy átlagos demiurg. Mutánsnak tűnik, olyannak, mint amilyen én vagyok. Az, hogy felnőtt, hogy még életben van, hogy egyedül járta a rengeteget, azt mutatja, nagy harcos és tudhat valamit. Tán rajtunk is segíthet, hogy ne kelljen folyton itt rettegnünk az üregekben.

Vezérünk erre összevonta szemöldökeit.

– És még ha túl is éli… alig van élelmünk. Egy éhes szájjal több minek nekünk? Kockáztatnád népünk életét?

– Megfelezem vele a saját részem és bármit megteszek, csak kérem, próbáljuk meg, hátha lehet tenni érte valamit!

A vezér erre elgondolkozott, majd felelet helyett már hívta is a horda felnőtt asszonyait, akik ismertek néhány praktikát. Engem közben kitessékeltek a szűk kis helyiségből. Kint várakoztam, miközben bentről kihallatszott az idegen rettenetes ordítása. Aztán végül csend lett. Véglegesnek tűnő, ijesztő csend.

– Meghalt? – kérdeztem szorongva, amikor a vezér előjött a kis helyiségből. Nem akartam hallani a választ. Úgy éreztem, most, hogy reménykedhettem nem bírnám elviselni, ha ismét szembesülnöm kéne halálával.

– Még nem. – hangzott a rövid felelet, majd továbbindult.

– De van esély rá, hogy túléli? – kérdeztem utánafutva. – Ugye rendbe jön? Ugye fel fog épülni?

A vezér erre felém fordult.

– Jobb lenne neki, ha meghalhatna. Imádkozz a Tűzszellem irgalmáért, hogy mielőbb szólítsa magához! Ez minden, amit tehetsz érte.

– Annyira súlyosak a sérülései?

– Nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Az igaz, hogy sokkal rosszabbul nézett ki, mint amilyen állapotban valójában van. Kiderült, hogy a legtöbb sérülése csak felszíni. Egy kivételével, ami egy szúrt seb. Ezt a sérülést valószínűleg egy karom okozta, ami megcsúszott a bordáján. Erről viszont nem tudjuk, milyen mély és hogy ért-e bármilyen létfontosságú részt. És persze még eltört pár bordája is. Tehát vagy igen nagy kínok közt fog meghalni, vagy felépül ugyan, de addig is még sok szenvedés vár rá. Már nem tudjuk mivel csillapítani a fájdalmait. Elfogytak a tartalékaink. Az asszonyok megtettek mindent, ami tőlük telt, de az idő adja meg majd a választ arra, hogy túléli-e. Egyébként te is jól tudod, aki megsérül, annak nincs joga az élethez, ha nem képes önmagát rendbe hozni. Aki gyenge az elhullik. Ez az élet rendje. Szóval csoda, hogy még életben van. Igen bátran küzdhetett mutáns létére. Csak ennek és a jószerencséjének köszönheti, hogy még él. És persze a Tűzszellemnek, aki óvja lépteink! De még sok szenvedés vár rá, ha felépül egyáltalán. Akkor viszont ne feledd az ígéreteid!

– Bemehetek hozzá? – kérdeztem. Erre csak bólintott, majd továbbment.

Amikor az idegen ismét magához tért, – mert teste nem volt hajlandó feladni még – egy ágyszerű emelvényen feküdt és rémisztő alakok vették körül. Pokoli, fekete alakok. Meglepő módon azonban sebeit kötözgették, fura főzetekkel átitatott rongyokat téve testére. Bár úgy érezte, ettől valamelyest enyhül fájdalma, de igen nehezen vette a levegőt és köhögés gyötörte. Már bánta, hogy nem halt meg. Bánta, mert ahogy arcaikat, lemondó fejmozdulataikat elnézte, már tudta, aligha tudják megmenteni életét, elkönyvelték már a halálát és csak szánják amiatt, hogy mennyit kell még szenvednie. Ezt anélkül értette, hogy megértette volna szavaikat.

            Ezt látva a fiatalemberben ismét feltámadt a halál utáni vágy. Nem akart élni. Nem akarta, hogy megmentsék. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy ilyen világban éljen és tudta, haza se térhet többé. Egyrészt nem ismerte a visszautat, másrészt nem akart szégyenkezni amiatt, hogy nem vitte semmire. Ráadásul fájdalma is egyre elviselhetetlenebbé vált. Köhögése se akart szűnni. Jól tudta, érezte, sérülései elég súlyosak és csak igen kevés esélye van a túlélésre. Nem akart küzdeni az életben maradásért, nem akart már szenvedni. Tekintete a megoldást kereste és hamarosan meg is találta. Nem messze egy asztalon különféle tárgyak sorakoztak, csontokból készült eszközök, pengék. Arra gondolt, jobb lenne egy tőr, de tán valami más éles tárgy is megteszi. Behunyta szemeit és elhatározta, amint teheti, önnön kezével végez magával. Egy ideig ezen elmélkedett, küzdve fájdalmaival, köhögésével. Közben észre se vette és az asszonyok elhagyták a helyiséget.

4. fejezet – A demiurg vezér

Aztán egyszer csak különös érzése támadt. Feltekintett. Ekkor megpillantotta ismét a lányt, aki nagy zafír szemeivel érdeklődve nézte őt. Teljesen emberinek tűnt. Egyáltalán nem illett erre a vidékre.

            A többiek is emberszerűek voltak, de fekete bőrük, hasadt pupillájuk, karmaik és fejükön a szarvak, vad megjelenést kölcsönöztek nekik. Ez a lány azonban olyan volt, mint egy törékeny hercegnő az ő világából, bár fehér bőrét sár és vér piszkolta be. Aranyló hajfürtjei és bájos, mosolygó arca leginkább egy angyalhoz tette hasonlatossá. Lágy, kellemesen zengő hangján azonnal elkezdett beszélni, és csak beszélt és beszélt. Nem zavarta, hogy a férfi nem érti egyetlen szavát sem. Aztán végül megtorpant, talán csak hogy lélegzetet vegyen és tovább folytassa, de aztán mintha kérdést tett volna fel. A férfi nem értette, de összeszedte minden erejét és köhögéssel küzdve így felelt:

– Nem értem… sajnálom.

            A lány erre ismét elmosolyodott, de aztán csak tovább folytatta és csak beszélt és beszélt, könnyedén, bizakodón, mint tavasszal a virágok felett futó lágy szellő. A férfi sokáig hallgatta volna a dallamát, de köhögése nem bírt csillapodni és ez egyre jobban idegesítette. Aztán a lány egyszer csak elnémult és aggódva nézte őt egy ideig, majd felkelt és elindult kifelé, hogy magára hagyja.

            A fiatalember elmerengve tekintett utána. A leány hangja és megjelenése pár pillanatra valamelyest elterelte figyelmét fájdalmáról, mely azonban ekkor kezdett ismét felerősödni. Újra eszébe jutott terve és az asztal felé tekintett. A lány ekkor visszanézett és elkapta ezt a pillanatot. Átvillant rajta a gondolat, hogy talán a férfi meg akarhatott halni, azért járt a rengetegben, de mivel az ő vidékén még hírből se hallott senki az öngyilkosságról, az elkeseredés ilyen fokáról, és egy ilyen tettre semmilyen elfogadható indokot nem tudott volna, így elvetette a gondolatot. Kiment.

Amikor beléptem hozzá, már mindenki távozott. Az idegen a helyiség közepén álló emelvényen feküdt félig ülő helyzetben. Testét takaró fedte. Odaléptem hozzá és elgondolkozva néztem halovány arcát, kénszínű fürtjeit. Még sose láttam senkit, aki hozzám hasonlatos lett volna. És most itt ez a férfi. Ez az idegen. Nem tudok róla semmit. Valamilyen különös nyelven beszél. Vajon honnan jött? Lehet, hogy valahol, távol innét élnek még hozzám hasonlatosak? Avagy ő is csupán egy mutáns, egy selejtes demiurg, valami távoli törzsből? Vagy lehet… lehet, hogy… Vajon ki lehetett az igazi apám? Talán nem is az, akit eddig annak hittem? Egyszer megtámadták a falunkat és apám az életét áldozta, miként oly sokan mások is. Azért, hogy mi, a gyermekek, élhessünk. Hogy felnőhessünk. Ezért nem maradt harcos a faluban, ezért kellett lemenekülnünk a föld alá és ezért kaptunk már oly fiatalon szigorú kiképzést. Apámnak éppúgy, mint a többi harcosnak, nem volt sírja. Valamennyijük csontja odafent, elszórtan hevert jó ideig, míg be nem nőtt mindent a kusza növényzet. Csak később, sokkal később merészkedtünk fel újra a felszínre és csak akkor szedegettük össze mindazt, ami megmaradt belőlük. Mivel azonban túl veszélyes volt odafent, és a holtakat se lehetett szétválogatni már, így aztán csak egymás mellé hordtuk a maradványaikat.

Apámat nagyon becsültem és tiszteltem azért, amit tett. Még emlékeztem rá. Mindig jókedvű, mosolygós volt. Rengeteget beszélt. Folyton csak mesélt és mesélt és nem csak nekem. Ó, hányszor hallottam történeteit, különös távoli tájakról, messzi idegenben élő lényekről, más nyelveken beszélő népekről. Mindig elment, aztán hazatért és igen sok érdekes holmit hozott. A kérdésre, hogy minek mászkál annyit, azzal viccelődött, hogy szeretné, ha a halál nehezebben érné utol.

            Mindannyian tudtuk azonban, hogy így teszi ki leginkább veszélynek magát. Sejtettük, egyszer majd nem tér vissza. Ám a sors nem adta meg neki azt a kegyet, melyre vágyott, vagyis, hogy távol innét, távol a falujától, a messzi idegenben veszíthesse el életét és senki se lehessen biztos halálában. Szerettem őt és tiszteltem. Ha külsőmet tekintve nem is hasonlíthattam rá, de a beszédes természetét, végtelen jókedvét örököltem. Legalábbis eddig ezt hittem.

            De… ekkor felvillant bennem egy gondolat. Lehet, hogy ő nem is a vér szerinti apám volt? Nem. Az nem lehet. Tiltakoztam azonnal e gondolat ellen. De mit számít ez? Még, ha igaz is… ő egy jó apa volt. Mindent megtett értem és testvéreimért. Sőt! Az egész törzsért. Inkább vagyok selejtes mutáns, csak igaz legyen, hogy ő az apám. Más nem számít. Ilyen gondolatok cikáztak bennem, ahogy ott álltam az eszméletlen idegen mellett. Aztán váratlanul megmozdult. Kinyitotta szemeit és reám tekintett. Rámosolyogtam. Komoly arccal nézett, töprengőn, majd ismét erősen köhögni kezdett. Az, hogy magához tért, reménnyel töltötte el szívemet. Arra gondoltam, ha külsőre más, mint a demiurgok, talán a teste is más. Talán van még esélye.

– Most már minden rendben lesz. – szóltam hozzá biztatón mosolyogva. Tudtam, nem értheti szavam, ám most is, miként általában mindig, kifejezetten kényszert éreztem arra, hogy beszéljek. – A Tűzszellem, akiben hiszünk, áldott legyen a neve, képes akár csodát is tenni. Semmi ok az aggodalomra. Minden pillanatban hozzá fohászkodom. Csak idő kérdése és jobban lesz. Jobban kell lennie! Hiszen oly sok kérdésemre választ kell még adnia. Annyira hasonlít rám. Nem lehet, hogy most csakúgy egyszerűen meghal és sosem tudhatom meg, hogy honnét jött, hogy kicsoda… Tényleg nem érti, amit beszélek? – torpantam meg bizonytalanul egy pillanatra, mert oly figyelmesen hallgatott, hogy kételyeim támadtak. Vártam, de kérdésemre nem felelt. Legalábbis nem azonnal. Aztán összeszedve erejét, fájdalmaival küszködve és köhögés közepette csak ennyit suttogott:

– Denszászkátáláveno… Lipumepoli.

– Hm… Tehát valóban nem értjük egymást. – mosolyogtam. – De nem gond! Kicsit nehéz ugyan a nyelvünk, de majd segítek és hamar megtanulja. De én is megtanulhatom az önét, mert gyorsan tanulok. – folytattam lelkesen, majd megálltam egy pillanatra, mert már nagyon köhögött. Nem bírtam tovább hallgatni. Kezdtem úgy érezni, hogy bizakodásom teljesen alaptalan és csak áltatom magam. Felkeltem hát mellőle és így szóltam:

– Na, de most hagyom pihenni, hogy annál hamarabb rendbe jöhessen. – azzal megfordultam, hogy elhagyjam a helyiséget.

Már az ajtóhoz értem, amikor megtorpantam egy pillanatra. Nem bírtam szabadulni attól a gondolattól, hogy olyan súlyos lehet a sérülése, hogy valójában nincs esélye a gyógyulásra. Már rettenetesen köhögött és úgy tűnt, egyre rosszabb a helyzet. „Miért is ámítom magam? Jobb lenne talán, ha mellette maradnék, hogy ne legyen egyedül az utolsó pillanataiban.” Visszafordultam hát és akkor éppen elkaptam a tekintetét, melyet a fal melletti asztalon heverő szerszámokra vetett. Hirtelen átvillant elmémen egy elképesztő gondolat. „Lehetséges, hogy meg akar halni?” Ekkor döbbentem rá, hogy a Rengetegben, amikor rátaláltunk, nem volt se vele, se körülötte egyetlen fegyver se. „Ugyan mi másért menne valaki fegyvertelenül a vadonba, ha nem azért, hogy szántszándékkal elveszejtse magát? De nem. Ez lehetetlen. Ki akarná saját halálát, hacsak nincs valami nemes cél? De így… Nem. Ez lehetetlen.” Elképzelni se tudtam olyan indokot, mely magyarázatul szolgálhatott volna. Aztán hallottam, hogy hívnak. Nem szívesen, de mentem, hisz tudtam, különben nekem nem marad élelem. Miközben azonban eltöprengve kiléptem, továbbra se hagyott nyugodni a gondolat.

Nem kellett több a fiatalembernek. Amint a lány távozott, minden erejét, utolsó erejét is összeszedte, hogy felkeljen, de csak annyira futotta, hogy lefordult az ágyról. Kúszva, mászva érte el az asztalt.

            A feszítő szúró fájdalom, mely már a vállába és a hasába is kisugárzott, a folyamatos száraz köhögés, a nehézlégzés és a hasogató légvétel alapján jól tudta, hogy az állat karma átszakíthatta a tüdejét. Jól ismerte az emberi szervezet anatómiáját és a belső szervek elhelyezkedését, valamint a gyógyítás tudományát. Fontosnak tartotta ennek kitanulását, miután megismerte az örök fiatalság titkát.

Attól tartott ugyanis, hogy mivel nem sérthetetlen, így máskülönben könnyen meghalhat. Szeretett volna halhatatlan lenni, örökké élni, ehhez azonban meg kellett tanulnia a gyógyítás minden módszerét, amit csak lehetett. Hosszú esztendőkön át járta hát a világot, sokfelé megfordult, számos nép tudását megismerte. A legjobb gyógyítók mellett inaskodott, míg végül maga is azzá vált és képes lett akár a harctéri sérülteket is ellátni. Arra gondolt, ezúttal talán azért nem halt még meg, mert szerencséje volt, komolyabb eret nem ért az állat karma és javarészt eszméletlenül hevert, tehát alig lélegzett. A sérülésen át a mellkasába bejuthatott ugyan a levegő, az egyik tüdeje pedig azóta összeeshetett, de a seb bizonyára akkor még nem záródott el, különben már rég halott lenne. Sejtette, a problémát az okozhatta, hogy ellátták és bekötözték, így azóta minden lélegzettel egyre több és több levegő halmozódik fel mellkasában, mert a seben át nem tud távozni. Ezáltal lassan mindinkább az ellenkező oldalra nyomódik a másik tüdeje és a szíve is. Érezte, nem lehet sok ideje, mielőtt összeomlik a keringése. Sietve fogta kezébe az egyik csontpengét és levágta magáról a kötéseket, hogy szabaddá tegye a sebét. Hiába távolította azonban el a fekete gyolcsot, ez se segített. Tekintete riadtan kutatott valami alkalmas eszköz után. Egy tőrre lett volna szüksége vagy valami hasonlóra, amivel átszúrhatta volna mellkasát, hogy a már-már elviselhetetlenségig fokozódó nyomást enyhítse, de csak apró, hasznavehetetlen pengéket talált. Tudásának hála, most megmenthette volna önmagát, de a helyiségben sehol nem látott ehhez alkalmas eszközt. Legnagyobb bosszúságára segíteni akartak rajta, megmenteni az életét, de nem tudták helyesen megítélni az állapotát, ő pedig nem tudta elmagyarázni, hogy nem arra kell a tőr, hogy végezzen magával. A legjobb persze az lett volna, ha valaki leszívta volna a levegőt, de ehhez végképp nem rendelkezett semmilyen eszközzel és mivel nem beszélte a nyelvüket, segítséget se kérhetett. Nem sok esélyt látott hát arra, hogy így életben maradjon. Aztán eszébe jutottak fivérei és a fogadás és az, hogy milyen ostoba, hogy megint élni akar. Mégis minek? Egy ilyen helyen? Azzal végső elhatározásra jutott. „Micsoda szégyen… – gondolta – így meghalni… de ennek véget kell vetnem.” – határozta el magát. A jobbjába vette a csontpengét és átvágta másik csuklóján az ereket. Jól tudta, miként kell, hogy rövid idő alatt elveszíthesse az eszméletét. Arra azonban nem számított, hogy ily kegyetlenül fog fájni az ereket körülvevő idegek miatt. Aztán több erős sugárban megindult a vére.

Bátyám a szomszédos helyiség közepén üldögélt éppen a többiekkel.

– Na? – kérdezte. – Hogy van?

– Különös. – feleltem elgondolkozva.

– Igen. Furcsa, hogy neki is kénszínű a haja.

– Nem az a különös. – feleltem még mindig töprengőn. – Szerinted lehetséges, hogy ez a fickó azért járt fegyvertelenül a Rengetegben, hogy elveszejtse magát? – suttogtam. Emoran egy pillanatra elgondolkozott, majd felpattant és berontott a helyiségbe, ahol az idegen feküdt. Sietve követtem.

Még két szempillantás se telt el és váratlanul egy fekete alak rohant be, nyomában a lánnyal. Pillanatok alatt ott voltak mellette és bármily erősen, görcsösen is szorongatta a pengét, annyira, hogy az már vért fakasztott tenyeréből is, a fickó kicsavarta azt a kezéből. A lány pedig közben már kötözte is a másik csuklóján ejtett mély vágású sebet. A férfi meglepetten tekintett fel rájuk. Sehogy se értette, hogy lehet ennyire fontos az ő élete bárkinek, kiváltképp ezeknek az idegeneknek. Hisz még csak nem is ismerik őt. Nem tudnak róla semmit. Dühös volt rájuk, mert tudta, megmenteni őt úgyse lesznek képesek és azzal, hogy nem hagyják békében meghalni, csak a szenvedéseit hosszabbítják meg.

Amikor beléptünk, az idegen már az asztal mellett ült a földön, hátát a falnak támasztva, jobbjában egy pengével, mellyel már fel is vágta balján az ereket. Emoran odaugrott hozzá és kicsavarta kezéből az éles eszközt, én pedig közben sietve kötöztem be a másik csuklóját, nehogy elvérezzen. Annak ellenére, hogy már félájultnak látszott, elég hevesen tiltakozott, de minket ez nem érdekelt. Ezt követően fivérem gyorsan összeszedett minden veszélyes tárgyat és kivitte azokat a helyiségből.

Aztán csak térdepeltem mellette és néztük egymást.

 Az idegen csak nézte a lányt egy hosszú pillanatig és arra gondolt, bár életben maradhatna és segíthetne neki. Megérdemelné, hiszen annyira próbálja megmenteni az életét. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire fontos lett volna bárkinek. Igaz, tudta, hogy ez nem a személyének szól, hiszen a lány még nem ismeri őt. Nem szeretheti. Tudta, hogy csak a küllemével keltette fel a lány figyelmét. Azzal, hogy hasonló a bőrük, a hajuk és a szemük színe. Jól látta korábban, hogy mennyire örül neki és annak, hogy találkoztak. Látta rajta, hogy kérdései lennének, mert bizonyára nem is sejti, honnét származik. Szerette volna megtudni, hogy egy ember lánya miként kerülhetett erre a rettenetes vidékre. Szerette volna elvinni abba a világba, ahonnét érkezett. Megmutatni neki, hogy milyen a napfény, milyenek a virágos rétek. „Igen. – gondolta – Tavasz van. Most kellene látnia a mezőket és hallania a madarak csivitelését. Élhetné a fiatal lányok gondtalan életét. Kár, hogy fogalmam sincs a visszaútról.” – aztán ismét rátört a köhögés, eszébe juttatva állapotát.

 Biztos voltam abban, hogy dühös ránk azért, amiért tettét megakadályoztuk, de könnyáztatta arcán nem láttam haragot. Magam se tudtam, helyesen cselekedtünk-e. Arra gondoltam, tán önző vagyok. Talán hagynom kellett volna, hogy ő döntsön a saját életéről, haláláról. Ekkor váratlanul hatalmas robaj rázott meg mindent és leomlott a helyiség szemközti fala és teteje, tőlünk balra a közvetlen közelünkben. Döbbenten kaptam arra tekintetemet. Egy különös, fekete lény zuhant a helyiségbe.

 A fiatalember ezt a pillanatot használta ki. Minden erejét összeszedve, sietve kapott a lány tőre után, kivonva azt az övéből. Mire észrevette, mielőtt megakadályozhatta volna, már sikerült sebet ejtenie magán a válla alatti részen, a bordák között. Igaz, a kapkodás miatt nem tudhatta, nem lett-e túl mély a szúrás és nem rontott-e ezzel az állapotán. A lány azt hitte, még éppen időben tudta kicsavarni kezéből a tőrt. Nem sejtette, hogy az idegen ezúttal nem akart meghalni.

            A fiatalember mélyen és lassan sóhajtott fel, miközben megeredtek könnyei a megkönnyebbüléstől, mert végre szűnni kezdett mellkasában a kegyetlen nyomás. Jól tudta azonban, hogy ezzel még korántse értek véget szenvedései és még egyáltalán nem biztos, hogy túl fogja élni. Semmi kedve nem volt a hosszas szenvedéshez és fájdalomhoz. Még mindig jobbnak, logikusabbnak látta hát, ha végez magával. Szeretett volna tehát mielőbb módot találni a halálra.

 Amint a helyiség fele leomlott, a nagy zajra megérkezett a vezér és vele együtt többen, kíváncsian léptek be. A beomlott földhalom tetején egy teljesen megszenesedett, még füstölgő holttest hevert, nagy, feketére égett szárnyakkal. Minden tekintet rá szegeződött. Még sose láttunk ilyen teremtményt. Vezérünk, Wellnorán ekkor közelebb lépett hozzá, majd belerúgott egyet. A test nem mozdult. Egyértelműen halottnak tűnt. A vezér erre megfordult és miközben távozni készült, csak ennyit mondott:

– Jól megégett, de talán lesz még rajta ehető hús. Hozzátok!

            Erre hárman mozdultak is, hogy kövessék parancsát, de én sietve talpra ugrottam és tőrömmel a kezemben, elébük álltam.

– Nem eszünk meg senkit! – jelentettem ki elszántan.

– Te minden jöttmentet meg akarsz menteni? – fordult vissza a vezér.

– Én csak…

– Hisz ez már halott. Nem látod? Ezen nincs mit megmenteni.

– De elég sok húst hoztam. Mindenki jóllakhatott. Ígéretemhez hűen pedig, minden alkalommal bemegyek a rengetegbe és gondoskodom a hordáról. Legyen ennyi elég!

– Na persze! És ha legközelebb meghalsz? Nem! Minden falat számít. Vagy inkább a kis kedvencedet együk meg? – intett fejével a kénfürtű idegen felé. Erre nem tudtam mit felelni. Félreálltam az útjukból.

 A fiatalember meglepve figyelte a jelenetet. Még mindig nem volt túl jól, de az események valamelyest elterelték gondolatait a saját bajáról. A különös lény felé tekintett. Látta, ahogy a vén demiurg odamegy hozzá, majd belerúg. Nem értette, mit mond, de látva, hogy a lány szembeszáll a többiekkel és elébük áll, sejtette, hogy valami baljós dolgot terveznek. Arra azonban még legvadabb rémálmában se gondolt volna, hogy a horda meg akarja enni, ahogy azt se sejtette, hogy ha meghalna, rá is hasonló sors várna.

            Ebben a pillanatban a test váratlanul hanyatt fordult, miközben lentebb csúszott a halom oldalán közvetlenül őmellé. „Talán még él? Vagy csak a fekete föld mozdult meg alatta?” – gondolta döbbenten a fiatalember. Minden erejét összeszedve kúszott oda, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Még ő se látott ilyet korábban, de… olyan emberinek tűnt, bár az arca a felismerhetetlenségig összeégett és roncsolódott.

            Hiába nézte, semmi jel nem utalt arra, hogy még életben lehet. Nem tudta kitapintani a nyaki ütőerét és a mellkasa se mozgott. Úgy tűnt, nem lélegzik. Már egyértelmű volt, hogy csak a föld mozdult meg alatta és így fordult meg a test. Aztán eszébe jutott valami és kezébe vett egy feketére szenesedett tollat, mely a lény égett szárnyáról hullott le a becsapódáskor, majd pedig az arca elé tartotta. Várt. Közben hallotta a kialakult vitát. Aztán a pihe alig észrevehetően megrezdült. Először azt hitte, csak az ő keze remeg, hisz még nem volt túl jól és közben is rátört időnként az erős köhögés, de ahogy jobban figyelte, végül egyértelművé vált. A lény, bár alig észrevehetően, de még lélegzett. Még élt. Jól tudta azonban, hogy már nem sokáig, hiszen az állapota igen rettenetes volt. Látta, hogy csak pillanatai lehetnek hátra és ha magához is térne, szörnyűségesek lennének kínjai.

            A fiatalember erre megborzongott és elszégyellte magát azért, amiért annyira meg akart halni. Lám csak, itt van ez az idegen lény, akinek már esélye sincs arra, hogy életben maradjon. Neki már nincs választása, pedig biztos, hogy bármit megadna azért, ha élhetne, míg ő csak úgy eldobná a saját életét.

 A fiatalember feléjük fordult, miközben azon gondolkodott, vajon miként tudná jelezni nekik, hogy az idegen lény még életben van. Akkor vette észre, hogy a lány félreáll, utat engedve a horda tagjainak. Nem tudta, mit terveznek, mire kaptak parancsot, ám nem sok jót nézett ki belőlük. De vajon mit tehetne? Elméje lázasan járt, hogy megoldást találjon. Nem lévén azonban jobb ötlete, minden erejét összeszedve felpattant. Bár teljesen fegyvertelen volt és cseppet se nézett ki túl jól, a köhögés is gyötörte még, mégis elszántan állt eléjük. Tudta, szavait nem fogják érteni, de azért mondott pár mondatot, remélve, hogy hangsúlyából érteni fogják szándékát, azt, hogy nem akarja közelebb engedni őket. Azok, bár nem vették őt komolyan ilyen állapotban, mégis megtorpantak egy pillanatra.

       A lány nem értette pontosan miről van szó, de a segítségére sietett. A férfi ezt látva, gyorsan újra a holtnak tűnő test mellé térdepelt, a tollpihét pedig ismételten a lény arca elé tartva már mutatta is, hogy mi a helyzet. A lány szavak nélkül is azonnal megértette őt.

 Amikor kinyitotta szemeit először az égbolt vereslőn sárga kárpitját pillantotta meg, mely odafent kavargott és csak azután vette észre az üreg peremén sétálgató fura lényeket, melyek, mintha keresgéltek volna valamit. Nem sejtette, hogy a zuhanása okozta robaj és az eledel reménye vonzotta oda a vadakat. Ahogy azt se, hogy amint észreveszik odalent őket, képesek teljesen megvadulni a lehetséges táplálékok látványától és minden óvatosságot félretéve rájuk támadnának, hogy a zsákmányt megszerezzék. Aztán meglátta a fiatalembert, aki neki háttal éppen elszántan felpattant, hogy kiálljon érte, az ő védelmében. Jól hallhatta szavait, de az egész csak pár pillanatig tartott és máris elvesztette eszméletét, mielőtt még felfoghatta volna, hogy hol van, vagy mi történik vele, körülötte.

 Sietve fordultam az enyémek felé, a következményekkel mit se törődve.

– Még él! – jelentettem be. Suttogtam, nehogy a fent kószáló vadak észrevegyenek minket, bár jól tudtam, a szaglásukra támaszkodnak Arra azonban számítani lehetett, hogy a robaj egyéb lényeket is odavonzhat.

– Hogyan? – fordult hátra a vezér.

– Még életben van. Még lélegzik. Nem ehetjük meg!

– Biztos? – kérdezte a vezér, miközben lassan közelebb jött.

            Erre letérdepeltem a lény mellé, hogy a tollpihe segítségével megmutassam, még lélegzik. Az idegen férfi, bízva bennem, látva, hogy már értem őt és tolmácsolni tudom a helyzetet, ekkor hátrébb húzódott, hogy a vezérünk közelebb léphessen és maga is meggyőződhessen az igazunkról. A vénséges Wellnorán elgondolkozva állt meg mellettünk és figyelt.

– Tényleg él. – jelentette be kis idő múlva.

            Erre megnyugodtam, de épp csak a pillanat törtrészéig. Ami ekkor következett, attól megfagyott a vérem. A vezér ugyanis a dárdát, melyet mindig jobbjában tartott, hogy legyen mire támaszkodnia, váratlanul a lény mellkasába döfte, majd pedig meg is forgatta. Mozdulata nyomán recsegtek a csontok. Aztán rám tekintve rideg közönnyel így suttogott:

– Van még valami problémád vagy indulhatunk végre, mielőtt a vadak észrevesznek?

 Az idegen ezt látva, önnön fájdalmáról megfeledkezve dühösen pattant fel, hogy nekimenjen a vezérnek, de az, a dárdával könnyed mozdulattal vitte a földre. Aztán odalépett mellé és a lándzsát a mellének szegezve, összevont szemöldökkel megfenyegette. Az, annak ellenére, hogy nem beszélte a demiurgok nyelvét, a mozdulatokból és a hangsúlyból, no meg a villámló tekintetből meg is értette őt, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem volt elég neki. Saját életével, halálával nem törődve ütötte félre a dárdát, majd gyors mozdulattal kicsavarta a vezér kezéből, aki kora ellenére is igen szívósnak és fürgének tűnt. Aztán az idegen már fel is pattant, hogy ismételten nekimenjen. Váratlanul azonban erős kezek ragadták meg, hogy földre kényszerítve lefogják. Tiltakozott, de nem sokáig.

Hiába tanult korábban verekedni, harcolni is, hogy meg tudja védeni magát, amikor még örökké akart élni. A gyors mozdulatoktól, a küzdelemtől felszakadhatott a sebe. Hirtelen fájdalom futott át mellkasán, ami a talaj porába vonta, miközben ismét hevesen köhögni kezdett, majd eszméletét vesztve elájult.

– Na… – jegyezte meg erre a vezér, a lány felé fordulva – Úgy látom, most már lesz bőven élelmünk. Induljunk végre, mielőtt a vadak megtámadnak. Hozzátok mindkettőt! A bejáratot pedig alaposan temessétek be! – tette még hozzá, azzal elhagyta a helyiséget.

            A horda tagjai szó nélkül teljesítették parancsait, felemelve a földről a két testet, az eszméletlen idegent és a szemmel láthatóan halott lényt, majd vezérük nyomán ők is távoztak. A lány nem tudta mit tehetne. Csak szó nélkül nézte őket. Látott már elég borzalmat azon a világon és ismerte Wellnoránt. Híres volt kegyetlenségéről. Mégis… amit most látott, az teljesen ledermesztette. Aztán eszébe jutott, hogy az idegen még nem halt meg, még küzdhet az életéért. Utánuk sietett tehát. A széles barlangi járatokon egymás után vonultak. Elől ketten az idegent cipelték. Mögöttük haladt Cynidor, míg nyomukban többen a különös lényt hozták. Fáklyás demiurg nők kísérték őket.

            Aztán egyszer csak váratlan dolog történt. A megszenesedett holttest hirtelen nagyot rúgott, kitépte magát a demiurgok kezéből és a talaj fekete porába zuhant. Aztán felugrott és nekiiramodott. Látszott rajta, hogy még nem tért teljesen magához és fogalma sincs arról, hol van, mi történt vele, ahogy arról se, hogy merre fut. A következő pillanatban neki is rohant azoknak, akik az idegent cipelték. Lendületétől mindenki elvágódott a porban. Amikor a szárnyas lény előreesett, ösztönösen kapta maga elé kezeit. Miután mindannyian a földre zuhantak, ő éppen a fiatalember mellkasán támaszkodott meg, de az, ettől sem tért magához. Belső sérülései addigra már olyan súlyossá váltak, hogy pillanatai lehettek hátra. A különös lény kezei azonban amint hozzáértek, azonnal felizzottak és a belőle sugárzó erő áramlása mindent elsöprő hévvel indult meg, elkezdve begyógyítani sebeit. 

A lány tágra nyílt tekintettel nézte a jelenetet, miként a közelben lévő két demiurg is, Meroprán és Emorán, akik addig az idegent cipelték. Mindez azonban csak két-három röpke pillanatig tartott. Mielőtt még a fiatalember magához térhetett volna, mielőtt még teljesen felépülhetett volna a gyógyító érintéstől, a szárnyas lény, aki még mindig meg volt zavarodva, már fel is pattant és rohant is tovább. Nem jutott azonban messzire, mert pár pillanat múlva már össze is esett. Nem vette észre, hogy a demiurgok meglepetten és kíváncsian kezdtek körötte gyülekezni. Aztán miközben megtámaszkodott a talajon, a testét borító fekete kéreg váratlanul töredezni kezdett és a repedéseken át fehér fény tűnt elő. Még pár pillanat és a megszenesedett részek mind a földre omlottak. A demiurgok döbbent, fekete tekintetei előtt egyszer csak ott térdepelt egy különlegesen ragyogó, fehér lény, puha, óriási szárnyakkal. A fény arasznyi vastagságban vonta körül és oly erősen sugárzott mezítelen testéből, hogy arcvonásait nem lehetett látni. Közben megjelent Wellnorán is, a vénséges vezér és így ő is szemtanúja lett a jelenetnek. Amikor a lény feltekintett, mindenki egyszerre emelte fel dárdáját, felé szegezve. Ő azonban nem mozdult, csak tétován nézett körbe, hol egyikükre, hol másikukra. A demiurgok mindenre felkészülten vártak, miközben suttogva tanácskozni kezdtek afelől, hogy mit tegyenek.

– Jobb, ha visszavonulunk és lezárjuk a járatokat, mert ki tudja miféle teremtmény ez és mire képes. – szólt végül a vezér. – Megölni, láttuk, úgyse lehet. Hiába döftem egyenest a szívébe.

            E szóra a különleges, fehéren tündöklő, szárnyas lény váratlanul felé fordult és lassan felemelkedett, majd közelebb lépett hozzá úgy, hogy a vezér dárdájának hegye éppen mellkasához érjen.

– Tehet egy újabb próbát, hátha ezúttal sikerül! – szólalt meg mindenki legnagyobb döbbenetére. Hangja rideg volt és nyugodt, de kiérződött belőle a cinikus gúny. Szavaira a demiurgok riadtan hátráltak egy lépést. Teljesen megrökönyödtek azon, hogy ez a lény beszéli a nyelvüket. Tudták, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy érti is őket. Akkor pedig… akkor pedig ez a lény… ez a lény, aki ki tudja mire képes, mindent értett, ami addig elhangzott! Lehet, hogy könnyedén el tudná törölni őket az élők sorából? Ahogy gondolatban felidézték mindazt, amin addig tanakodtak előtte, egyre növekedett riadalmuk.

– Elég! Nyugalom! – szólt közbe sietve Emorán és kezével lentebb nyomta a lándzsát. Nem volt nehéz dolga, mert a vezér döbbenetében alig tartotta. – Nem fog senki, senkinek ártani. – tette hozzá.

– Igen! – szólt közbe Cynidor is – Mi csak még soha nem láttunk ilyen lényt és megijedtünk egy kicsit, ezért emeltük fel a lándzsákat.

– Én ugyan nem ijedtem meg! – szólalt meg újra a vezér, miután hangját visszanyerte az első döbbenetet követően. Dárdáját közben teljesen leeresztette és ekkor arra támaszkodva elszántan közelebb lépett a lényhez, miközben összevont szemöldökei alól szikrákat vetettek szemei, de az nem hátrált meg szavaira.

– Mindenki nyugodjon meg és lépjen egyet hátra! – kérte Emorán, de úgy tűnt, egyikük se akar hallgatni rá. Csak nézték egymást és szinte izzott köztük a feszültség. Félő volt, hogy egymásnak mennek.

– Igen, így van! Rosszul mondtam, nem ijedt meg mindenki! – próbálta helyesbíteni magát Cynidor – De ártani egyikőnk se akar!

– Akkor te mégis minek neveznéd azt, hogy ez az alak átdöfött ezzel a bottal? – kérdezte erre a lény Cynidor felé fordulva és téve felé egy lépést. Hangja támadóan csengett, így a vezérnek eszébe jutott, hogy talán hibázott azzal, ahogy ellene fellépett. Végül is nem tudhatják mire képes és nem lenne jó, ha harcra kerülne a sor. Eszébe jutott, hogy ő a felelős megmaradt népéért. Ezért aztán így szólt:

– Én csak segíteni akartam.

– Segíteni? – lepődött meg ekkor a lény, ismét felé kapva tekintetét.

– Igen. Szinte már halott voltál és biztos nagy fájdalmaid lehettek. Én csak segíteni akartam, hogy ne szenvedj sokáig. Gondoltam, megszüntetem a fájdalmaid. Nem sejtettem, hogy képes vagy ilyen gyorsan meggyógyulni. Hidd el, ha sejtem, nem teszem meg!

            Szavára úgy tűnt a lény elgondolkozik. Nem felelt azonnal.

Tekintetét a talaj porára vetette néhány hosszú, dermedt pillanatig.

A jelenlévő demiurgok lélegzetüket visszafojtva vártak. Nem tudták mire számíthatnak tőle, de felkészültek arra, hogy ha kell újra felemeljék dárdáikat és nekimenjenek. Egyelőre azonban a látszatát is kerülték annak, hogy fenyegetőnek tűnjenek.

            Aztán a lény ismét a vezérre emelte pillantását és így szólt:

– Ebben az esetben azt hiszem, köszönettel tartozok. – hangja naivan és szelíden csengett. Úgy látszott, komolyan elhitte a vezér válaszát. Nem tűnt se gúnyosnak, se cinikusnak, miközben még hozzátette: – De ha kérhetem, ne forduljon elő még egyszer ilyen, mert ezzel egyáltalán nem sikerült megszüntetni a fájdalmaim. Sőt! Még rettenetesebb kínt okozott, mint amit már egyébként éreztem.

            A demiurgok összenéztek e szavakra. Először nem értették, hogy ez a lény valóban komolyan beszél-e, de aztán kiderült mennyire naiv. Hitt nekik, mert még nem volt oka arra, hogy kételkedjen. Ugyanakkor igen ésszerűen gondolkodott, könnyen átlátta a helyzeteket és rávilágított a logikátlanságokra, ahogy az elején a demiurg vezérrel szemben is tette. Ha kételkedett valamiben, mindig feltette a kérdést, nyíltan és szemtől-szembe, de ha olyan magyarázatot kapott, amely beleillett az általa addig tapasztaltakba, akkor azt könnyen elhitte és minden aggálya megszűnt. Olyan volt, mint egy gyermek, mintha csak akkor és ott született volna, olyan ártatlan és naiv, mint aki még nem sok rosszat tapasztalt az életben.

            A demiurgok igen érdekesnek találták azt a kettősséget, hogy annak ellenére, hogy jól beszélte a nyelvüket, mégis igen sok alapvető fogalmat nem ismert, amit meg kellett neki magyarázniuk. Az még érthető lett volna, ha nem ismeri az arrafelé élő állatok, lények neveit, a helyi szokásokat. Csakhogy több alapvető szóval se volt tisztában. Nem ismerte például a születés és a halál fogalmát. Nem értette miért esznek meg bármit. És az is igen meglepő volt a számára, hogy kétféle lény létezik mindenből, nőstény és hím. Úgy tűnt, ő egyik csoportba se tartozik. Nem értette azt se, hogy mi az a szeretet, miért fontos valaki a másiknak, ahogy azt se, hogy mi a félelem, miért rettegnek a föld alatt. És kifejezetten meg volt lepődve azon, hogy Wellnorán miért néz ki úgy, ahogy, azaz a többiektől eltérően miért oly ráncos a bőre és miért mondják, hogy már közel van a halálhoz. Nem értette az elmúlást és felfoghatatlan volt a számára, hogy mindenki meghal egyszer. Számos alapvető fogalommal nem volt tisztában és folyton mindenre rácsodálkozott, mintha csak akkor született volna, ám jól tudták, ez teljességgel kizárt, különben nem beszélné folyékonyan a nyelvüket. Mégis, mintha nem is ezen a világon élt volna korábban. Sajnos arra a kérdésükre, hogy ki ő, mi a neve, miféle lény, vagy hogy honnét jött, nem tudott felelni. Nem emlékezett semmire. Így aztán azt se tudta, hová mehetne. Mivel a demiurgoknak nem volt okuk arra, hogy elzavarják, így történhetett meg, hogy velük maradt.

            Jó ideig eltartott mire az idegen ismét magához tért, de ennek egyáltalán nem örült. Eszébe jutott a sok fájdalom és borzalom, amit addig átélt, de mind közül az utóbbit érezte a legrettenetesebbnek. Sehogy se értette, hogy tehette ezt a horda vén vezére, hogy szúrhatta le ilyen rideg kegyetlenséggel azt a lényt, annak ellenére, hogy ő is és a lány is megpróbáltak kiállni érte, hiszen még életben volt. Ezekután ismét nem volt kedve az élethez.

            Legnagyobb bosszúságára azonban ekkor azzal szembesült, hogy nem hagyják többé egyedül, így aztán úgy tűnt, nem sok az esélye arra, hogy megkíséreljen önkezével véget vetni az életének. Páran behoztak egy asztalszerű alkalmatosságot, majd köré leültek, hogy valamiféle kockajátékot játszanak. Fájdalmánál is nagyobb volt emiatt a dühe. Annyira, hogy nem is tűnt fel neki az, hogy már nem köhög és mintha jobban is lenne.

            Mivel nem tért magához, amikor a szárnyas lény rázuhant, így nem tudta, hogy az, az érintésével már többé-kevésbé meggyógyította őt. Nem látta ezt követően az átváltozását se, azt, ahogy teste újjáépül és pár pillanat alatt visszanyeri egykori alakját, így aztán még mindig halottnak hitte őt. Rettenetesen gyűlölte emiatt a vén demiurg vezért.

Az idegen hamarosan ismét egy emelvényen feküdt, de egy másik helyiségben, én pedig szótlanul, eltöprengve néztem őt. Emorán odalépett mellém.

– Miért akarhat valaki végezni magával? – kérdeztem.

– Elképzelni se tudom. – felelte a bátyám. – De most már ne aggódj, nem hagyjuk magára egy percre se.

– Nem lenne jobb, ha engednénk meghalni?– Nekem mindegy. – vonta meg a vállát – Te akartad annyira, hogy megmentsük és idecipeljük. – tette még hozzá, majd magunkra hagyott. Aztán nemsokára visszatért, nyomában Meroprán és a baráti kör. Meglepve néztem, amint helyet csináltak maguknak és leültek kockázni.

– Cynidor! Gyere te is! – szólt oda nekem az egyikük.

– Igen. – helyeselt egy másik. – Az a fickó most úgyse fut el sehová. Kárt se tehet újra magában, mert mi szemmel tartjuk.

            Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy velük játszak. Leültem inkább az idegen mellé és csak néztem őt. Még nem tért magához. Eszméletlenül feküdt és lassan, nagyon lassan lélegzett. Alig észrevehetően. Néha már-már azt hittem halott. Közben azon töprengtem, vajon mennyire gyógyíthatta meg a különös, szárnyas lény az érintésével, amikor ráesett. A seb a mellkasán mindenesetre szemmel láthatóan sokkal jobb állapotban volt. Gyógyulása azonban még nem volt teljes. Persze megkérhettem volna a lényt, hogy segítsen, de hagynom kellett előbb, hogy a többiek kivallassák. Alig vártam azonban, hogy beszélhessek vele erről, bár még nem tudtam, miként kérhetném meg egy ekkora szívességre, így, hogy még nem is ismer minket. Aztán elkezdtek játszani. Emoran-on és Meropran-on kívül még egy kölyök, Zygoran és egy lány, Magidor ült a társaságban. Legjobb barátaink voltak. Igazi, összeszokott kis csapatot alkottunk mi öten. Jó hangulatuk ezúttal se hiányzott. Ez azonban most felettébb zavart. Játék közben kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek, mintha mi se történt volna. Tréfás megjegyzések röpködtek. Aztán egyszer csak odaszólt nekem az egyik:

– Cynidor, mi a baj? Miért nem jössz?

– Csak aggódik a mutáns miatt. – jegyezte meg Zygoran. Jobban meg kellett volna azonban válogatnia szavait, kiváltképp bátyám jelenlétében. A következő pillanatban nagy csattanás és a földön fekve találta magát. Erre, fivéremet és engem kivéve, mindenki elnevette magát.

A lármára felébredt az idegen és feléjük fordult.

– Csendesebben! – intettem le a jókedvű társaságot.

– Óh! – kiáltott fel Zygoran felpattanva és az idegenre tekintett. – Csak nem ébresztettük fel a mutánst?

– Menten fültövön csaplak te bitang! – pattant fel Emorán, a bátyám. Persze Zygoran nem várta be az újabb ütést. A kijáratnál termett és már ki is iramodott. Emoran meg utána. A társaság többi tagja, ezen csak még nagyobb jókedvvel mulatott. Én már megszoktam tőlük, de aggódva tekintettem az idegenre. Pillantásom találkozott neheztelő tekintetével.

– Ha nem vagytok képesek csendben maradni, jobb, ha távoztok. – szóltam rájuk haragosan, felkelve az idegen mellől.

– Ugyan! – komolyodott el Magidor és odalépve megérintette jobbomat, miközben a szemembe nézett. – Ne aggódj miatta! Mi, se a jókedvünkkel, se a lármánkkal nem okozhatunk neki akkora kárt, mint amekkorát magának okozna, ha tehetné.

– Ez igaz. – helyeselt Meroprán. – Ne sajnáld tőle a fájdalmat! Igenis legyen magánál és érezze, ahelyett, hogy gyáván megfutamodva a halált választaná.

– Kegyetlenek vagytok. – jelentettem ki bosszúsan.

– Azért véded, mert ő is egy mutáns, akárcsak jómagad. – jelentette ki Meroprán. Most először éreztem igazán sértőnek e szót. Egészen addig, soha fel nem vettem gúnyolódásukat. De most… most valahogy másképp csengett. Nem akartam azonban, hogy ezt megsejtsék. Elmosolyodtam hát, és úgy feleltem:

– Mint tudjátok, én Cynidor vagyok, egy vérbeli demiurg, a Zortran törzs mutánsa. Ez tény. Természetes hát, hogy kiállok minden demiurgért, még a mutánsokért is. – azzal az idegen felé fordultam.

– Sajnálom. – suttogtam megérintve karját, de neheztelve fordult el tőlem.

Nem hunyta be szemeit. Dühösen és sértődötten bámulta a túlsó falat.

– Ne hidd, hogy a nagy lárma miatt bosszankodik. – szólt Meroprán. – Sokkal inkább az a baja, hogy betelepedtünk és nem hagyjuk meghalni.

– Tudom. – feleltem – Csak maradjon életben. Nem hagyom, hogy meghaljon. Még ha meg is gyűlöl ezért, az se számít.

            Ekkor törzsünk vezére, az öreg Wellnorán lépett be. Intett, hogy álljak félre. Először hezitáltam, mert jól ismertem és már nem egyszer meg is tapasztaltam kegyetlenségeit. Nem tudtam mire számíthatok ezúttal tőle. Aztán mégis félreálltam az ágy mellől, ő pedig odalépett az idegenhez.

– Látom, jobban vagy már. – kezdte a vén demiurg vezér, ám a férfi nem fordult felé. Kitartóan bámulta a túlsó falat. Csak néha pislogott egyet.

– Nem ért minket. – vetettem közbe.

– Tudom. – felelte a vezér. – De azért még felém fordulhatna, hacsak nem süket is. – azzal megérintette az idegen állát, hogy maga felé fordítsa arcát, ám az, elrántotta a fejét.

– Nocsak! Ez meg mit jelentsen? – háborodott fel Wellnoran.

– Nem tetszik neki, hogy nem hagytuk meghalni. – szólt erre Meroprán.

– Hogyan??? – fordult meg kérdőn a vezér.

– Amint egyedül maradt, végezni akart magával. Most bizonyára azon bosszankodik, hogy betelepedtünk és neki nincs többé lehetősége erre. – hangzott a magyarázat. Wellnoran erre összevonta szemöldökét:

– Ha meg akar halni, nincs jogunk megakadályozni őt ebben. Most menjetek ki! – parancsolta. Pajtásaim ellenkezés nélkül felkeltek és távoztak a helyiségből. A kivonulásuk okozta zajra az idegen felénk fordult. Kérdőn figyelt.

– Te is! – fordult ekkor felém zordan Wellnoran.

– Nem! Eszemben sincs! – tiltakoztam, miközben elszántan perdültem elé. Mindig is tudtam, hogy törzsfőnökünk igen kegyetlen. Eddig azonban ez, nem izgatott. Természetesnek vettem, azt gondolván ez szükséges a túléléshez. Most azonban, negatív megkülönböztetésként éltem meg szavait. Lehetséges, hogy csak azért beszél így, mert ez az idegen is egy mutáns?

– Ha azt hiszed, meg akarom ölni, tévedsz. – állította a vezér.

– Nem akarom, hogy meghaljon. – tiltakoztam.

– Én sem, de hogy mi mit akarunk, mit nem, az nem számít. Senki sem rendelkezhet más életével. Még kevésbé a halálával. Én rá akarom bízni a döntést.

– És a szárnyas lény? Őt is gondolkodás nélkül, önkényesen szúrta le. – szaladt ki a számon, de meg is bántam, mert tekintete dühösen villant.

– Te most feleselsz velem? – emelte fel a hangját – Már mondtam, hogy a pilinkén csak segíteni akartam, ne szenvedjen. Úgy tűnt, már úgyis vége. Láttad azonban, hogy ezt a fickót ápoltuk a kérésedre. Te magad mondtad, hogy élve is a hasznunkra lehet. Akkor miért akarnám a halálát?

– De Ön is tudja, hogy megölné magát.

– És meddig figyeljük őt, azon aggódva, hogy megakadályozzuk ebben? Ennek mégis mi értelme lenne? Előbb-utóbb úgyis megtenné. Akkor inkább tegye meg előbb. Egyébként is… így legalább lenne még élelmünk.

            Válaszától kirázott a hideg. Csak néztem őt. Nem bírtam elhinni, hogy komolyan gondolja. Pedig nem viccelt. Ez egy ilyen világ volt. Kegyetlen és rettenetes, de igen logikus.

– Egyébként meg miért véded ennyire? – szólalt meg kisvártatva ismét – Hisz nem is ismered. Ráadásul hallom, fegyverek nélkül járt a rengetegben. Nem csodálkoznék azon, ha azért ment volna, hogy meghaljon, mert nem bírt tovább mutánsként élni. Te minek akarod, hogy életben maradjon? Beleszerettél? Vagy csak reménykedsz, hogy tőle választ kaphatsz?

– Hogyan? – lepődtem meg.

– Igen. Hisz éppoly kénszínű a haja, mint a tiéd. A szeme színe és a bőre is pont olyan. Azt hiszed, létezik egy ilyen kénhajú nép? Apád sok helyet bejárt. Azt hiszed, ha találkozott volna hasonlóval, akkor nem szól neked?

– És mégis itt van egy. Rajtam kívül. – feleltem.

– Azt hiszed, talán nem is tartozol közénk?

– Nem, dehogy! Én Cynidor (Szünidor) vagyok, egy vérbeli demiurg, a Zortran törzs mutánsa. – tiltakoztam büszkén. – Ide tartozok.

– Mégis gondoltál arra, hogy tán ez nem igaz. Vagy tévedek?

– Ennek nincs jelentősége. – feleltem elbizonytalanodva.

– Cynidor! Ne légy önző! – szólt és elővéve tőrét az asztalra helyezte, úgy, hogy az idegen is láthassa. – Én megyek. Gyere te is! Ha meg akar halni, ne akadályozd! – hangja komoran csengett, aztán elhagyta a helyiséget. A tőrre tekintettem, majd megfordultam és az idegenre néztem. Pillantásunk találkozott.

– Nem. – suttogtam. – Ezt nem akarom. – azzal elsírva magam ráborultam. Meggondolatlan mozdulatomra felszisszent. Riadtan húzódtam vissza.

– Bocsánat. – suttogtam és kitöröltem szemeimből a könnyet, majd felkeltem és megindultam, hogy elhagyjam a helyiséget.

            Az asztal mellé érve azonban megtorpantam egy pillanatra és a tőrre néztem. Kezem megrebbent, hogy megfogjam. Ki akartam vinni magammal. Mégse tettem. Ismét hátrapillantottam. Az idegen zafír tekintete mintha rám szegeződött volna. Figyelte a mozdulataimat. Éreztem szemeimben ismét gyülekeznek a könnyek. Sarkon fordultam hát, hogy gyorsan távozzak. Már a kijárathoz értem, amikor meghallottam az idegen hangját.

– Perimenete!

Kérdőn fordultam hátra.

– Eláte! – suttogta.

Nem értettem, de abból, hogy kezét kérőn emelte felém, úgy véltem, engem hív vissza. Először megörültem ennek és megindultam felé, ám hirtelen átfutott rajtam egy döbbent gondolat. Valószínűleg csupán a tőrt szeretné megkapni. Erre megtorpantam és tétován tekintettem a fegyverre.

– Denszelotomáheri! Eláte! – szólt ismét. Nem értettem, de bólintott és kérőn nyújtotta felém a kezét. Tényleg a tőrt akarja tehát. Megborzongtam. El kell fogadnom, joga van a halálhoz éppúgy, miként az élethez. Azzal kezembe véve a tőrt, odaléptem és markolatát felé nyújtottam.

– Ohi! – húzta félre kezét. Most már végképp nem értettem, hisz az előbb még bólintott arra, hogy kell neki a tőr.

– Szászpárakálo! Kaszíszte! – suttogta és intett kezével, hogy üljek le mellé. Engedelmesen helyet foglaltam az ágya szélén.

Pár hosszú pillanatig csak néztük egymást, aztán visszatért a hangom.

– Tényleg nem kell a tőr? – kérdeztem tétován, miközben felemeltem és ismét felé nyújtottam a díszes fegyvert.

– Denszelotomáheri! – ismételte miközben bólintott. Még mindig nem értettem miért helyesel, de azért nem adtam fel.

– Az én nevem Cynidor. – jelentettem be elmosolyodva és magamra mutattam. – Cynidor (Szünidor). – ismételtem újra.

– Szünidor! – suttogta a férfi. Pár pillanatig kérdőn várakoztam. Kíváncsi voltam a nevére, ám mivel a mi világunkban komoly sértésnek számított a másik neve után érdeklődni, így tehát hallgattam inkább. Aztán felemeltem a tőrt.

– Tőr. – jelentettem ki.

– Tomáheri. – suttogta az idegen.

– Ez nagyszerű! – lelkendeztem mosolyogva. – Nemsokára megértjük egymást. Csak jöjjön rendbe gyorsan, mert addig nem akarom fárasztani. Már alig várom, hogy megkezdjük a nyelvtanulást. Milyen fantasztikus lesz! – jókedvem határtalan volt.

– Fantasztikus! Valóban az, de ezzel a sebességgel jó ideig eltart, mire megértitek egymást. Ha egyáltalán megértitek. – jegyezte meg egy hang a hátam mögött. 

Megfordultam. A hófehér fényben ragyogó lény, akit népem a szárnyai miatt pilinkének nevezett el, ott állt a bejáratnál, a falnak dőlve, karba tett kezekkel. Fénylő testén fekete szőttest viselt, melyet a többiek adtak rá, hogy ne legyen mezítelen.

– Nem kell ilyen borúlátónak lenni. – feleltem. – Elég gyorsan tanulok. Ezenkívül ahhoz, hogy megértsük egymást, sokszor szavak se kellenek. Figyelj! – azzal ismét az idegen felé fordultam. Megérintettem haját, majd az én tincseim.

– Egyforma. Látja?

            De… hogy kérdezhetném meg tőle azt, hogy ismer-e mást is, akié hasonló? Igyekeztem mutogatva megértetni magam vele. Figyelmesen hallgatott. Végül aztán úgy tűnt, megértett. Tekintetéből szomorúság sugárzott, miközben válaszolt és közben tagadón rázta meg fejét. Tehát nem ismer hozzánk hasonlót. Állapítottam meg magamban elszomorodva. Ezek szerint csak egyszerű mutánsok vagyunk mindketten.

            Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hiszen ebben reménykedtem, abban, hogy vér szerint is ide tartozom, de most valahogy, ólomsúlyként nehezedett szívemre az igazság. Elszorult a torkom, lefagyott arcomról a mosoly.

– Na, sikerült megértened valamit? – kérdezte a pilinke.

– Igen. – feleltem alig hallhatóan. – Megtudtam a választ. Apám és anyám nem hazudtak. Nem vagyok találtgyerek. Nem vagyok más vagy több… csak egy demiurg… de legalább azt továbbra is mondhatom, hogy vérbeli demiurg vagyok, a Zortran törzsből. Ez vagyok. Igen. Cynidor vagyok a Zortran törzs mutánsa, ahogy ő is csak egy mutáns. Ez van. Megértettem végre, mi vihet rá valakit arra, hogy fegyvertelenül induljon neki a Rengetegnek. „Ezért akart tehát meghalni.” – gondoltam, majd jó ideig csak némán hallgattunk.

A fiatalember kinyitotta szemét és feltekintett a lányra, aki fáklyával kezében aggódva térdepelt mellette a kicsiny földalatti üregben. Ismételten rácsodálkozott arra, mennyire nem illik erre a zord, sötét, lángoló világra. A bőre fehér volt, mint a hó, haja aranyló, mint a búzakalász, kíváncsi szemei pedig úgy fénylettek, mint a zafír. Éppoly élénk kéken tündökölt, mint az a kicsiny tengerszem, melyet utoljára látott a barlang sötétjében, mielőtt még magával ragadta csónakját a folyam. Nem értette, miként kerülhetett erre a rettenetes és kegyetlen vidékre egy ilyen csodás teremtés. Arra gondolt, hogy ez a lány éppolyan, mint egy törékeny hercegnő az ő világából. Egy hercegnő, aki oly csodaszép, hogy versengenének érte a kérők, egy hercegnő, aki egy nap akár uralkodhatna is és fényűzően élhetne, ha nem egy ilyen rettenetes és barbár világba vetette volna a végzete, ahol a föld alá kényszerülve kell tengődnie, megküzdve minden betevő falatért, rettegve az ezerféle lény támadásától.

            Amikor magához tért, először nagyon bosszantotta a lárma és az, hogy már nem hagyják egyedül. Nagyon elege volt már ebből az egész világból, mindenből és mindenkiből, aki körülvette, de aztán a lányra nézett és elgondolkozott. Nem értette ugyan szavait, de hangsúlyából és gesztusaiból jól láthatta, hogy ezúttal ismét védelmezi őt, csendre intve a többieket. Ha nem akart volna még mindig annyira meghalni, most hálát érzett volna iránta azért, hogy kihozta őt a rengetegből és azóta megpróbálja életben tartani. Csakhogy, még mindig nem érdekelte az élete. A lányon viszont már szeretett volna segíteni valamiképp. Az elmúlt események láttán úgy vélte, hogy nagyon is megérdemelné a segítséget. Elhatározta hát, hogy érte félreteszi önző, halál utáni vágyát egy időre. Legalább addig, amíg el nem tudja magyarázni neki, hogy van egy hely, ahonnét ő is jött, ahol élnek még hozzá hasonlóak. Akkor még nem gondolta, hogy ennél többet is tehetne érte. Amikor meghallotta a vén demiurg vezér hangját, rá se akart nézni, mert úgy érezte, menten nekiugrana dühében. Tudta viszont, hogy ennek nem sok értelme lenne, hiszen akkor rövid úton végeznének vele és nem tudna segíteni a lányon, aki így egyedül maradna, minden remény nélkül. Igen. Csak ez az egy oka volt annak, hogy nem akart meghalni. Még.

            Aztán a vén demiurg beszélni kezdett hozzá, de ő megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Érezte azonban az egyre növekvő feszültséget. Tekintetét a fal felé fordította, hogy a vezér ne lássa szemei szikrázását. A vén demiurg azonban úgy látszott, nem akar megértő lenni és egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal maga felé fordította az idegen arcát. A fiatalember érezte, már alig bírja leplezni gyűlöletét, így hát elrántotta a fejét. Közben hallotta a demiurg vezér értetlen háborgását. Nem értette szavait, de hangjából kiérződött, egyáltalán nincs tisztában korábbi tette súlyával. Alighanem a kegyetlenkedés teljesen természetes volt a számára, így aztán fogalma se lehetett arról, hogy az idegen amiatt dühös rá, hogy oly rideg nyugalommal ledöfte azt a szárnyas lényt. Aztán hallotta, amint a jelenlévők váltottak pár szót, majd pedig elhangzott a vezér parancsa. A hangokból sejtette, távozni készülnek. Kíváncsian fordult meg, figyelve az eseményeket. Aztán látta, hogy a vezér a lányra parancsol, de az határozottan szegül ellen. Végül legnagyobb meglepetésére a vén demiurg elővonta tőrét és az asztalra tette. Először nem értette mit akarhat. Csak akkor sejtette meg, hogy mit tervez a vezér, amikor a leány a tőrre tekintett, aztán felé fordult és pillantásuk találkozott, majd elsírta magát. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a vén demiurg átengedné neki a lehetőséget, hogy saját kezével végezzen magával és ezzel ő ártatlan maradna. Magában bosszankodott egy kicsit azon, hogy miért nem jutott ez hamarabb az eszükbe, amikor még levegő után kapkodott, mellkasát pedig majd szétfeszítette a nyomás. Akkor még valóban szüksége lett volna egy ilyen pengére.

            Aztán a leány váratlanul ráborult a testére. Heves mozdulatára felszisszent, ám közben valami egészen különlegeset is érzett. Valami olyat, amit még soha. Jóleső, melengető érzés futott át rajta a hasító fájdalom nyomában. Lám csak valakinek számít az élete! Alig merte hinni, de szavak nélkül is tudta, hogy ez így igaz. 

A lány szabadkozva hőkölt hátra, de a fiatalembert nem érdekelte már önnön fájdalma. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy pontosan mit tehetne a lányért. Nem volt kétsége afelől, hogy jobb sorsot érdemelne annál, mint amit az élettől addig kapott. Segíteni akart rajta. Szerette volna kiragadni abból a barbár világból. Szerette volna elvinni őt oda, ahonnét érkezett, oda, ahol süt a Nap, virágoznak a fák és ezer pillangó száll a rétek felett. Sajnos azonban már nem talált volna vissza. Pedig szerette volna meghálálni neki, amiért megmentette az életét, amiért kitartott mellette és küzdött érte, szembe szállva még a barbár demiurg hordával is, a néppel, akik között élt.

            Aztán eszébe jutott egy ötlet. Azon a világon a drágakövek miriádjai értéktelen kavicsokként hevertek a fekete porban, szikla is volt bőven ezen a vad vidéken, ahogy a föld ércei is bőséggel álltak rendelkezésére, ő pedig jól értett a kőműves és a kovács mesterségekhez, miként oly sok más egyébhez is. Arra ugyan még nem gondolt ekkor, hogy akár koronát is kovácsolhatna magának ezekből, de arra már igen, hogy ragyogó palotát építhetne a leány köré. Az jutott eszébe, hogy ha már elvinni nem is tudja onnét, de… Mi lenne, ha hálája jeléül elkényeztetné őt minden jóval? Mi lenne, ha biztonságot, jólétet, csillogást és egy igazi palotát varázsolna köré?

            Közben a lány úgy tűnt beletörődött a vezér parancsába és elindult kifelé. Az asztal mellé érve azonban megtorpant egy pillanatra és a tőrre nézett. Keze megrebbent. Tétovázott. Visszanézett a férfira. Az, kíváncsian figyelte őt. Tekintetétől a leány szemeiben ismét gyülekezni kezdtek a könnyek. Látszott rajta, hogy igyekszik összeszedni magát. Aztán mélyet sóhajtott és sarkon fordult, hogy nagy lendülettel távozzon. Már a kijárathoz ért, amikor meghallotta az idegen hangját.

– Várjon! – szólt utána, bár tudta, úgyse értheti szavát.

A lány kérdőn fordult hátra nagy, de bánatos szemeivel reá tekintve.

– Jöjjön ide! – suttogta a férfi, miközben kezével kérőn nyúlt a lány felé, remélve, hogy ha a szavakat nem is, de ezt megérti.

            És így is lett. A férfi kérő mozdulatára elmosolyodott és már indult is, de aztán mégis megtorpant egy pillanatra. Az idegen először nem értette mire gondolhat, de aztán a lány a tőrre nézett.

– Nem kérem a tőrt! – felelte erre a férfi és közben ösztönösen bólintott, megfeledkezve arról, hogy ez félreértésre adhat okot. Jól tudta ugyanis, hogy többen vannak azok, akik éppen ellenkezőleg jelzik a nemet, még az ő világában is.

– Nem kérem a tőrt! Jöjjön ide! – szólt ismét. A lány csodás arca, szép szemei annyira elvarázsolták, hogy ismét bólintott, miközben továbbra is felé nyújtotta kezét. Nem érthette, hogy mit szeretne, ezért odavitte neki a fegyvert és a markolatát felé nyújtotta.

– Nem! – húzta félre kezét a férfi, hogy egyértelművé tegye, nincs szüksége a tőrre. A lány még mindig tétován álldogált.

– Kérem! Üljön le! – suttogta erre a fiatalember, miközben bátorítóan nézett rá és intett kezével.

            A lány megértette a mozdulatot. Aztán csak nézték egymást jó ideig. A férfi azon töprengett, mit mondjon. Vajon, hogy adhatná a tudtára, hogy van egy világ, ahol hozzájuk hasonló lények, emberek élnek és közülük sokan szőkék, mint ők, ketten. A lány bátortalanul feltett egy kérdést. Nem értette volna, de abból, hogy felé nyújtotta a tőrt, egyértelművé vált számára, mit szeretne.

– Nem kérem a tőrt! – ismételte meg a férfi a korábbi szavakat és ezúttal ismét bólintott, gondolván, hogy ha most áttérne a fejrázásra, azzal csak összezavarná a lányt. Különben is, még nem tudta, hogy ezen a világon melyik fejmozdulat mit jelent. Jobbnak látta tehát, hogy ha most már következetes marad. A lány értetlenül nézett rá, de remélte, hogy a logika segíteni fog majd neki a megértésben.

            Aztán a lány kisvártatva ismét megszólalt dallamos hangján, és közben önmagára mutatott. A mondat egyik szavát meg is ismételte, amiből a férfi tudta, hogy az a neve. Ő is kimondta tehát. Tudta, a lány azt várja, hogy erre majd megmondja a sajátját, bemutatkozva, de… nem tudta mit feleljen. Vajon árulja el a valódi nevét? Azt már jobb szerette volna feledni. De akkor miként mutatkozzon be? A lány egy ideig kérdőn nézett rá. Aztán felemelte a tőrt és kimondott egy szót. A férfi értette, hogy a fegyvert nevezte meg és megismételte azt a saját nyelvén. A lány erre leírhatatlanul boldog lett és újra beszélni kezdett, megállíthatatlanul, bizakodón, úgy miként korábban is tette, amikor tartani akarta az idegenben a lelket.

            A férfi még mindig nem értett egy szót se, de kellemesnek találta a hangját. Képes lett volna örökké hallgatni őt, ám váratlanul egy idegen szakította félbe a dallamot. A férfi erre a bejárat felé tekintett, de nem ismerte fel az ott álló fehér, ragyogó alakot, aki nagy, madarakéhoz hasonlatos szárnyakat viselt a hátán.

            Olyan emberinek tűnt. Az arcából sugárzó fénytől azonban nem láthatta vonásait. Igaz, ha láthatta volna, akkor se ismerhette volna fel, mert azok után, hogy szemtanúja volt annak, miként döfi át a vén demiurg vezér azt a megégett, szárnyas lényt, nem gondolta volna, hogy még életben lehet, azt pedig még kevésbé, hogy ennyire megváltozhatott.

            Nem tudta tehát, hogy ki ő, azt pedig még csak nem is sejthette, hogy több száz év múlva ismét találkoznak majd, miután a lény, nem is oly sokára meghal, aztán pedig egy nap, mindent feledve, az unokaöccseként, Phosphor-ként születik újjá és felnőve így jelenik meg ismét ezen a világon.

            A ragyogó alak most ott állt a bejáratnál, a falnak dőlve, karba tett kezekkel és még nem sejtette, milyen rettenetes sors vár rá. Nem tudta, hogy ennek a történetnek ő most csak mellékszereplője, így ezt nem is biztos, hogy túlélheti. Fénylő testén olyan fekete szőttest viselt, mint a demiurgok, így aztán nem csoda, ha a férfi azt hitte róla, hogy közéjük tartozik. Nem tudta miről beszélhetnek, de nem sokkal később a lány ismét felé fordult, majd megérintette szőke haját, aztán pedig az övét is. Mielőtt még bármit is mondott volna, a férfi már tudta, mi lesz a kérdése. Arról azonban, hogy miként felelhetne neki, még fogalma se volt. Figyelmesen hallgatott és közben figyelte a lányt, de nem a szavait, nem a mozdulatait, hanem az arcát. Szíve közben elfacsarodott, mert ismét arra gondolt, milyen borzasztó lehetett itt élnie, felnőnie egy ilyen rettenetes helyen.

            Amikor a lány elhallgatott, a férfi önkéntelenül rázta meg a fejét válaszként, elismerve, hogy vannak hasonlóak, de szólni nem bírt. Látta rajta, hogy erre elszomorodik. Szerette volna megvigasztalni, részletesen elmagyarázni neki mindent, de úgy gondolta, hogy amíg nem értik egymás nyelvét, addig ez lehetetlen.

            Aztán a szárnyas alak kérdezett valamit, mire a leány felé fordult és végtelen szomorúsággal mondott neki valamit. Szavaira néma csend volt a felelet.

Kis idő múlva a pilinke szólalt meg elsőként:

– Szerintem tévedsz. – jelentette be.

– Hogy érted ezt? – néztem rá kérdőn.

– Ez a fejmozdulat nála nem tagadást jelent.

– Ezt honnét veszed?

– Onnét, hogy korábban, amikor a tőr felől érdeklődtél, akkor bólintott, ahogy ti teszitek, miközben igent mondtok, miközben ő nemet mondott.

– Tessék? – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Ha a bólintás jelenti nála a nemet, akkor ez igent jelenthet.

– De honnét veszed, hogy fordítva teszi? – lepődtem meg.

– Imént mondtam, hogy közben nemet mondott.

– Te érted a szavát?

– Igen.

– Minden szavát? – emeltem meg a hangom döbbenten.

– A szavait igen, csak a tetteit nem. – felelte erre.

– És ezt csak így mondod? Miért nem mondtad eddig?

– Nem kérdezted. – felelte erre teljesen ártatlanul a pilinke.

– Akkor mire vársz? – kérdeztem kissé indulatosan – Beszélj vele! Tudd meg, hogy ki ő és honnét jött!

– Jól van, na! Egy kérlek is bőven elég lett volna. – jegyezte meg, miközben közelebb jött, majd megállt az ágy szélénél. Az idegen kíváncsian nézte. Bizonyára még nem ismerte fel, hisz külseje azóta, hogy közénk zuhant, nagyon megváltozott.

– Üdv! – kezdte a szárnyas lény és innentől kezdve Cynidor nem érthette egyetlen szavát se, mert az idegen által beszélt nyelvre váltott. – Hogy vagy? Miért nem kelsz fel? Miért akarsz meghalni? És miféle lény vagy? Honnét jöttél? – sorolta a pilinke a kérdéseit.

– És te miféle lény vagy, hogy ilyen ostoba kérdéseid vannak? – vágta oda neki ingerülten a fiatalember.

Nem túl kedves szavaira néma csend volt a felelet.

            A férfi azonnal meg is bánta, hogy ilyen sértő módon szólt vissza a lénynek, hisz az még nem ártott neki. Nem ezt érdemelné. Azt hitte, ezzel alaposan sikerült magára haragítania. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy elnézést kérjen érte, ám ekkor a lény, a dermedt csendet követően, a fiatalember legnagyobb meglepetésére érzelemmentesen így felelt:

– Megmondom őszintén, fogalmam sincs arról, ki vagyok, mi vagyok. Nem emlékszem semmire. De ez most szerintem nem számít. Segíteni akarok neked. Mondd kérlek, hogy mit szeretnél! Kell egy tőr, hogy végezhess magaddal vagy hívjak valakit, aki megteszi helyetted?

Kérdésére a férfi szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, majd visszanyerve hangját, összevonva szemöldökeit, így felelt:

– Nem szerzem meg nektek azt az örömöt, hogy meghaljak!

– Örömöt? Miért okozna ez bárkinek is örömöt?

– Ezeknek az elvetemült barbároknak öröm a gyilkosság, úgy láttam. Vagy te minek neveznéd, ha valaki csakúgy leszúrja azt, aki bár súlyosan sérült, de még életben van?

– Az segítség. – felelt rá gondolkodás nélkül a pilinke.

– Segítség? – rökönyödött meg a fiatalember. – Mégis, hogy lehetne az ilyesmi segítség?

– Nekem azt mondta Wellnoran, a vezérük, hogy csak azért szúrt le, hogy segítsen, hogy ne szenvedjek annyit és ez logikusnak tűnik. – felelte a világ legnaivabb hangján a szárnyas lény.

– Hogyan? Te vagy… de hát, ez… hogy lehet? – kiáltott fel a fiatalember, miközben hirtelen fel akart ülni, de erre hatalmas és cikázó fájdalom futott át rajta és visszazuhant, miközben a mellkasához kapott és mélyeket lélegzett.

– Nincs jól! Ez, hogy lehet? Amikor ráestél és megérintetted, meggyógyítottad, nem? – lepődött meg Cynidor – Legalábbis a sebei látszólag szinte teljesen begyógyultak. – tette még hozzá és közben már vette is le a férfi testéről a kötéseket.

– Felszakadt. – suttogta, amikor meglátta a vért.

            Mondania se kellett. A pilinke félretolta a lány kezét. Balját az idegen mellkasára, jobbját pedig homlokára tette, mire az elvesztette az eszméletét. A lény tenyerei alatt ekkor erős fény éledt és ismét megindult a gyógyító energia. Nem telt bele sok idő és a ragyogás egyszer csak váratlanul elhalványodott, majd megszűnt.

– Kész is van! – jelentette be a pilinke, elemelve kezét.

            És valóban. A lány legnagyobb örömére, ezúttal minden seb teljesen begyógyult. Hálásan tekintett a szárnyas lényre, ám ekkor elakadt a szava, mert észrevette, hogy annak fénye jelentősen csökkent, így jól láthatta vonásait. Fehér bőrét, fénylő szemeit. Látott már smaragdot korábban, nem is egyet, hiszen odafent a felszínen elszórva hevertek, mint az értéktelen kavicsok. De még sose látott olyat, hogy valakinek a tekintete ilyen szépen ragyogjon. És a haja… olyan volt, mint a folyékony arany, ahogy a vállaira omlott. Néhol világosabb, máshol sötétebb, ahogy a fáklyák fényei játszottak rajta. Egy hosszú, igen hosszú pillanatig csak nézte a szárnyas lényt. Még sohase látott annak-előtte ilyen arányos és szabályosan szép arcot.

            A lány csak ámult a különleges jelenésre tekintve, majd csodálkozva nézte végig, ahogy nemsokára ismét erősödni kezdett az őt körülvevő fény, mely hamarosan újra eltakarta tekintete elől.

            Még pár pillanat és a fiatalember is magához tért, majd felkelt. Úgy tűnt, már nincsen semmi baja, legalábbis testileg teljesen rendbe jött. A lelki gondjait pedig félretette a lányért, azért, hogy mielőbb segíteni tudjon neki. Váltottak pár szót a pilinke tolmácsolásával és amennyire tudta, elmesélte nekik, hogy honnét érkezett, milyen világból és elmondta azt is, hogy arrafelé élnek hozzájuk hasonlók. Persze nem lehetett biztos abban, hogy a lány valóban ember-e vagy csak egy mutáns a demiurgok hordájából. Erre a kérdésre akkor és ott még nem tudhatták a biztos és egyértelmű feleletet. Csak később derült ki a számukra, hogy részben mindkettő válasz igaz. Egyszer régen, réges-régen ugyanis már érkeztek emberek arra a világra. Így történhetett meg, hogy – bár mindenki ellenezte – ám a demiurg vér az emberi vérrel keveredve létrehozta a mesziurgokat. Ennek következtében tehát Cynidor részben a demiurgoktól, másrészt viszont az emberektől származott. De mindez akkor és ott még nem derülhetett ki a számukra.

            Hosszasan beszélgettek, ismerkedtek egymással és végül a fiatalember felajánlotta a segítségét. Elmondta, hogy neki van elég tudása ahhoz, hogy visszatérhessenek a felszínre, ahol békében és félelmek nélkül is élhetnének. A leánynak tetszett a gondolat és eldöntötték, hogy azonnal mennek és megbeszélik ezt a vén demiurg vezérrel. A sötét és levegőtlen járatokon át haladva a férfi csak most szembesült azzal, hogy valójában a helyzet még annál is sokkal borzasztóbb, mint ahogy azt hitte. A kis üregekben egymás hegyén-hátán összebújva, nyomorogva aludtak a horda tagjai, főleg asszonyok és gyermekek. Túl kevés volt a hely és ráadásul túlságosan rossz volt a levegő, de legalább biztonságban voltak.

            A lánytól megtudta, hogy az üregek nagy részét a saját két kezükkel, a karmaikkal kellett kikaparniuk, amikor a talaj mélyébe menekültek. A férfi döbbenten hallgatta a szavak fordítását, miközben megkeresték a vén demiurg vezért. Amikor megtalálták, éppen az egyik üregben üldögélő gyermekeknek osztotta az élelmet, akik vékonyka kezeikkel sóvárogva és mohón nyúltak a húsért, mely jó ideje ritkaságszámba ment, így hát nem csoda, ha önfeledten, sikongatva örültek neki. 

A fiatalember egy ideig csak szomorúan nézte őket és arra várt, hogy a vén demiurg végezzen az élelem osztásával, majd előadhassa neki a terveit. Mielőtt azonban még bármit szólhatott volna, váratlanul félelmetes morgás hallatszott a közelből, mire a gyermekek riadtan elnémulva, félve húzódtak összébb. A halovány fáklyák lobogó fényeiben is jól látszott, hogy az üreg belsejének mennyezetéről peregni kezdett a föld, miközben az acsargás egyre erősödött. A vészjósló hangra átfutott rajtuk a rideg borzadállyal vegyült gondolat. Mindenki tudta, eljött számukra a vég. A vadak elkezdték kiásni őket. Tudták, ez ellen semmit se tehetnek. Többé már a talaj mélyén se lehettek biztonságban. Mindenkit teljesen ledermesztett ez a gondolat. A fiatalember szólalt meg elsőként:

– Elcsalom őket. Mindenkit hozzatok ki az összekötő folyosókra! – adta ki utasítását, mintha máris ő lenne a vezérük és már futott is.

– Várj! – ragadta meg a karját a pilinke – Jobb, ha én megyek, én úgyse halhatok meg!

– És ha megesznek?

Szavaira a pilinke hirtelen nem tudott mit felelni.

– Maradnod kell! Ha megsérülök meg tudsz gyógyítani! – tette hozzá a fiatalember, majd lekapott a falról egy fáklyát és már futott is.

– De, téged is megehetnek és akkor már én se segíthetek! – kiáltotta utána a pilinke, de addigra a fiatalember már eltűnt a járat fordulójában. A szárnyas lény erre sietve adta tovább az utasítást a lánynak és már rohant ő is a legközelebbi kijárat felé. Még pár pillanat és a fiatalember egy hágcsón felkapaszkodva már félre is tolta az egyik üreg nyílását eltakaró lemezt, és kipattant a felszínre.

            Az asszonyok tudták, hogy rajtuk a sor. Korábban ők is kaptak harci kiképzést, mint a férfiak, de mivel gyermekeket szültek, így ők nem vettek részt annak idején a nagy küzdelemben, melyben a törzs minden ereje teljében lévő férfitagja és az akkor még gyermekkel nem rendelkező és nem is várandós asszonyok igen. Most viszont tudták, hogy nekik is menniük kell. Tudták, még ha reménytelen is, még akkor is, ha mind odavesznek, meg kell próbálniuk elkergetni a vadakat és megkísérelni azt, hogy megmentsék gyermekeiket. A mélyben azonban mindent belengett a véres hús illata és mivel azt nyersen ették, így ruhájukon, bőrükön is jól érződött.

            Bár, ki nem mondták, de mindenki jól tudta, hogy így eleven csalik lesznek odafent a felszínen. Mégse gondolkoztak sokáig. Miután a gyermekeket átmenetileg a biztonságosabb részre terelték, sietve vették kezükbe dárdáikat, csontpengékből készült késeiket és már indultak a felszín felé. Ekkor azonban a fiatalember és a pilinke az útjukat állta. Már megvolt a tervük, amit már Cynidor-ral is megbeszéltek. Időt kértek és egy esélyt arra, hogy megvalósítsák azt, mielőtt az asszonyok feláldoznák magukat, ami talán elkerülhető lenne.

            Az idegennek eszébe jutott a mező, aminek egy részén, keresztül kellett vágnia, amikor erre a világra megérkezett. A lánynak mesélt arról a vidékről, ahonnét jött és elmondta neki azt is, hogy miként ért el a rengeteghez, így szóba kerültek a lila virágok is. Cynidor pedig megjegyezte, hogy milyen nagy szerencséje volt, mert azok bizony gyilkos illatot árasztanak magukból és mindenki, akinek egy csepp esze van, messzire kerüli. A virágokból felszálló bódító köd magához vonza az áldozatot, aki előbb csak elszenderül, de ha senki se segít rajta, ha nem vonszolják ki onnét időben, akkor többé már nem ébred fel. Megtudta, hogy mindenki, minden lény kerüli azt a vidéket, kivéve a holtak szellemeit, akikre már semmi nincs hatással. A lány még figyelmeztette is, hogy ha netán felmenne a felszínre, akkor a tisztás rengeteggel szemközti oldalán lévő nagyobbacska sziklákon túl semmiképpen ne menjen, mert sajnos odáig húzódik az a lila, gyilkos mező. Sajnos? Most, hogy az idegen látta mi történik, milyenek és miként támadnak a vadak és eszébe jutottak a lány szavai, inkább gondolta úgy, hogy szerencsére.

            Tudta jól, mert Cynidor már elmondta neki, hogy ezek a vadak csak szag alapján tájékozódnak, de ez még egy avatatlan szemlélőnek is egyértelmű lett volna, ha megpillantja őket. Jól látszott, hogy az orruk vagy inkább ormányuk után mennek, ráadásul elég megszállottak most, hogy töményen érzik a vér átható illatát, mely már nyilvánvalóan az agyukig szállt. De mi lenne, ha a virágokat eléjük tennék? Egyértelműen látszott, hogy szaglásuk érzékenyebb, mint például a demiurgoké. “Talán elmenekülnének, ha megéreznék! Mindenesetre egy próbát megér.” – gondolta az idegen.

            Tudta magáról, hogy igen sokáig bírja lélegzet nélkül. Régen gyakran merült le a tenger mélyére különböző dolgokat gyűjtögetni. Volt idő, amikor ebből élt. Jól tudta hát, hogy annak a többszörösét is bírja, amit egy átlagember. Így aztán pár pillanat alatt összerakva elméjében a tervet, már be is jelentette azt, hogy mit fog tenni. Aztán fogott egy tőrszerű pengét és egy szőttest és már indult is.

            A felszínen egyetlen rém se törődött vele. Szerencsére mindet lefoglalta az ásás, az ő testén pedig nem volt annyi vér, hogy a tömény hús illatáról elterelje a figyelmüket. Sietve rohant tehát a sziklákhoz, majd mély lélegzetet véve, átpattant rajtuk. Aztán már kaszálta is a növényeket, ahogy csak az erejéből tellett és gyors tempóban hajigálta át a fürtös virágokat a demiurgok földjére, az oda leterített szőttesre. Nem telt bele sok idő, egyszer csak látta, hogy a pilinke is csatlakozik hozzá. Úgy tűnt, rá egyáltalán nincs hatással a rét álmosító levegője. Aztán nem sokkal később Cynidor és az asszonyok már el is kezdték széthordani a növényeket. Hamar jól látszott, hogy kiválóan működik az idegen terve. Nem is kellett nagy mennyiség a virágokból. A demiurgokat még alig álmosította az illatuk, amint azonban közelebb vitték a vadakhoz, azok már fejvesztve menekültek onnét. Persze azért a biztonság kedvéért nem szórták szét a területen, mert nem tudhatták nem szivárogna-e le hozzájuk is a mélybe, de kiváló védelmi kört tudtak kialakítani vele, több száz lépés távolságban.

            Így az idegen nem csak megmentette őket a talajon portyázó lények támadásaitól, de egyúttal a védelmüket is megteremtette, legalábbis a szárnyak nélküli vadakkal szemben. Persze tudta, hogy ez a megoldás csak átmeneti lehet, de így legalább megadatott a lehetőség arra, hogy a falakat és a bástyákat zavartalanabb körülmények közt húzzák majd fel. Ez azonban még csak a kezdet volt. A sötétségben szavára, ötleteit hallva feléledtek az árnyak és dolgos kezeik elkezdtek felépíteni, vérükkel és verejtékükkel egy monumentális birodalmat, anélkül, hogy sejtették volna ezt. Az idegen ötletei békét és biztonságot hoztak a rettegés és félelem helyére. Jólétet az éhezés, szikrázó gazdagságot, friss levegőt a sötét és dohos, beomló járatok helyett.

Az idegennek végre volt célja és értelme az életének. Tudta, csak ő segíthet rajtuk, számítanak rá. Így aztán azzal is tisztában volt, hogy többé már nem adhatja fel. A nehéz munka közepette felüdülést jelentett számára a lány puszta jelenléte, dallamos hangja.

            Az erőd falaival együtt, így épült fel hármójuk barátsága és a fiatalember így épített fel egy csodálatos palotát szívének hercegnője, a leány köré.

Hamarosan amerre a szem ellátott mindenütt fények, csillogás, márvánnyal kirakott padlók, boltíves, aranyozott oszlopcsarnokok, rubin, zafír, smaragd, jáspis, gyémántok, a legkülönlegesebb, szemet gyönyörködtető drágakövek díszlettek. Ez a csodás látvány azonban csak a távolról jött utazót téveszthette meg, azt, aki nem élt még e vidéken és aki nem sejthette, hogy errefelé egyetlen kincs van csupán, de az a legdrágább az egész világon és ez pedig az élet. Semmi se ragyogott hát fényesebben, mint a hálás tekintetek.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Ez a történet ugyanis része Mandy Kristóf, Yperpérán legendája című Monumentális, Blue Heart Fantasy Sorozatának!

Ha megkedvelted főhőseit és szeretnéd megvenni a róluk szóló regényeket, kisregényeket:

Most 20% kedvezmény!

Használd a KUPONKÓD-ot!

FESZTIVAL-2021

(FONTOS: A webshopon baloldalon lehet Ft-ra váltani a pénznemet!)

Kattints, olvass bele a regényekbe, kisregényekbe és válogass egyre bővülő kínálatunkból!

Leave a Comment

Shopping Cart

Sikeres feliratkozás!

Hiba adódott. Próbáld újra!

Ha feliratkozol, elfogadod, hogy a weboldal tulajdonosa emailben megkeressen.